Chapter ten
Lotte Rosenberg
 |
A hét
olyan gyorsan eltelt, hogy észre se vettem, de újra hétvége lett, ami egyet
jelentet, ma – péntek este – lesz a randim Luke-al. Egész héten olyan titokzatos
volt Luke, ahányszor csak rákérdeztem mit fogunk csinálni.
Lydia-val
suli után egyből hozzánk megyünk, hogy segítsen elkészülődni egy randira.
Mondtam, hogy nem akarok kiöltözni annyira, mert Luke pontosan erre kért.
- Jó, de
akkor is. Ha rajtad múlna egy elnyúlt pulcsiban és egy mackónadrágban mennél.
-
Legalább önmagam vagyok – nevetek fel és ruhatároló szobámban vagyunk, ahol
minden darab könnyedén elérhető és rendszerezett.
- Mi
lenne, ha ezt vennéd fel? – emel maga elé egy fekte testre feszülős ruhát.
- Azt
mondta nem étterembe megyünk, és nem is pubba, ahol berúgunk. Meg amúgy is azt
csak akkor veszem fel, ha apu valami céges partit rendezz vagy megyünk –
szavazom le a ruhát.
- És még
nem erőszakolt meg egy vén kutya? Minden elismerésem – nevet és visszarakja a
ruhát. Végül egy fekte magas derekú feszülős nadrágnál és egy kötött pulcsinál
döntünk, hajam első részéből mindkét oldalról kiválaszt egy-egy tincset és
befonja, majd hátul összecsatolja a két tincset. Sminkemet én magam is meg
tudom csinálni, így abban a térben nincs szükségem segítségre. Mosolyogva nézek
barátnőmre, aki a meghatóságtól csillogó szemekkel nézz rám.
- Olyan
hamar felnőttél – mondja Lydia, ahogy egy anyuka szokta mondani a lányának.
Neki is hangjában ott cseng a büszkeség, én pedig boldogan húzom magamhoz egy
ölelésre. Annyi mindenen mentünk együtt keresztül, sírtunk már pasi miatt,
vesztünk össze ruhán, veszekedtünk és napokig nem szóltunk egymáshoz, de mégis
valami kötött a másikhoz és tudtunk bocsánatot kérni. Azt mondják, az kér
bocsánatot, akiben nagyobb a szeretet. De nálunk mindig egyszerre történt, ő
engem keresett, én őt és valahogy az út kellős közepén találkoztunk és
egyszerre bukott ki belőlünk a szavak tömkelege. Annyira idillinek, annyira
tökéletesnek hangzik, de mégis amikor fujtunk egymásra, mint a macskák nem, így
éreztük. Most, hogy egymás karjaiban fuldoklunk levegőhiány miatt és könnyeink
szúrják a szemünket, tudom, ő az igazi barát.
A
telefonom rezgett, ezért elengedtem Lydia-t és a zsebembe nyúlok a készülékért.
From:
Luke Fri 18:59
Itt
vagyok, gyere le!
Mivel
senki se volt otthon, apu és Lana dolgozott, Isaac egy barátjánál van és majd
Lana hozza haza, nyugodtan sétáltam ki az épületből. Viszont, ahogy a lifttel
egyre lejjebb haladtunk, az idegességem egyre csak nőt. Miről fogunk
beszélgetni? Mit fogunk csinálni? Ha ennek a randinak vége, lesz még egy és még
egy, majd kijelentjük, hogy járunk, vagy nem ismételjük meg többé? S még
kínosabb, amikor találkozunk a többiekkel együtt?
-
Nyugalom, minden oké lesz – ismétli önmagát. Mindig, ismétlem, mindig ugyanazt
mondja, ha meg akar nyugtatni. Olyan sablonosan hangzik, de mégis a szájából,
olyan mintha valami varázsigét olvasna rám és egy percre teljesen felengedek.
Puszit ad arcomra és kilépünk a hűvös utcára, szememmel keresem Őt. Az utca
túloldalán áll, lazán neki dőlve sötétkék kocsijának. Szőke haja az ég felé
áll, kis fiús mosoly arcán és engem figyel. Piercingjével játszik, ezzel
próbálja leplezni mennyire ideges, csakúgy, mint én.
- Szia – köszönök és megölelem, újra megérzem különleges
illatát. Megkerüljük a kocsit, udvariasan kinyitja nekem az ajtót, amit halkan
meg is köszönök. Majd ő is elfoglalja a vezető ülést, belőlem meg ki bukik,
újra.
- Hova megyünk?
- Meglepetés – vágja rá gondolkozás nélkül és egy kis
pajkosság cseng hangjában. – De ígérem, imádni fogod.
- Oh, már ennyire kiismertél Hemmings? – húzom fel
szemöldökömet.
- De még hogy, Rosenberg - kacsint és beindítja a motort.
Csak haladunk az úton egyikőnk se szól a másikhoz, de nem is érzek késztetést,
hogy megtörjem a kellemes csendet. A rádió halkan szól, amiből kellemes dal
szól. Kinézek az ablakon, próbálom beazonosítni, hogy hová tartunk, de már rég
nem tudom, hogy hol vagyunk. A lámpák lassacskán kapcsolódnak fel, ahogy érzik,
besötétedik az ég. Megállunk egy piros lámpánál és Luke rám nézz.
- Izgulsz? – kérdezi, mire csak bólintok. Érzem, ahogy
megfogja a kezem és megszorítja, apró gesztus, de nekem mégis sokkal többet
jelent ennél. Egy éles jobb kanyar után leparkolunk és megállunk egy
hatalmas épület előtt, kívülről úgy nézz ki, mint egy fedett stadion.
Kiszállunk a kocsiból és egymás mellett sétálva indulunk, keze kezemért
nyúl. Az ajtó előtt megáll és szabad kezével zsebébe nyúl, majd egy kulcscsomót
keres, azon kiválasztja az egyiket, belehelyezi a zárba, nekem pedig leesik az
állam. Neki saját kulcsa van egy stadionhoz. Mi minden nem tudok még róla.
- Nagybátyám itt dolgozik, tőle kértem el, amint elmeséltem
mire kell – vigyorog és felkapcsolja a lámpákat. Ekkor jövök rá, hogy ez egy
jégkorcsolya pálya.
- Honnét tudtad?
- Vannak forrásaim – húz maga után, a korcsolyatároló fele
és kiválasztunk számunkra megfelelőt. Kész lettem a felvétellel meg se várva a
szöszit, önkívületi állapotba kerülök, ahogy a korcsolya éle a jéghez ért.
Mentem egy kört, mire Luke is a jégre lépett. Először kissé megremeg, de hamar
visszanyeri egyensúlyát és immár kéz a kézben szeljük a köröket. Annyira
szeretek jégkorcsolyázni, de már kezdtem elfelejteni az érzést, mégis ő itt
volt és emlékeztetett rá. Megállok, így őt is arra késztetve, hogy egy helyben
maradjon. Mélyen a kéken csillogó szemében nézek, és csak magamhoz húzom, hogy
jó szorosan megöleljem. Másképp nem igazán tudnám kifejezni, hogy mennyire jól
érzem magam. A szavaik itt most túl kevésnek bizonyulnak, pedig nagyon ritkán
van olyan esett, hogy nem találom a megfelelő szavakat.
Nem tudom hány kört mentünk, az ötödiknél meguntam
számolni, de nagyon élveztem. Viszont mindkettőnk lába fájt már, és kissé
fáztunk is ezért ott hagytuk a helyet. A kocsiban felkapcsolja a fűtést,
viszont nem indul el, csak engem nézz.
- Köszönöm szépen – mondom zavaromban, tudom, hogy nem
ezért nézz, hogy kicsikarjon egy hálálkodást. – Tényleg nagyon jól éreztem
magam.
Egy újabb észveszejtő mosollyal ajándékoz meg, a ma este
nem tudom hányadára. A szívem pedig érzem, nem bírja sokáig ezt a gyors tempót,
kénytelen lesz feladni.
Hamarosan elindulunk, viszont a haza fele út teljesen
másképp telik. Hangosan. Be se áll a szám, mesélek neki, hogy anyukám vitt el
először jégpályára, de nem ott tanultam meg. Hanem apukám testvérének van egy
farmja nem messze és ott egy tón. Jó érzés volt visszaemlékezni, ahogy apu az
egyik, míg anyu a másik kezemet fogja és úgy húznak a jégen. Amikor még együtt
voltak..
- Holnap te is jössz Cal-hoz? – érdeklődik, újabb esélyt
keres, hogy újra lássuk egymást. Szomorúan húzom el a szám.
- Nem, egész hétvégén tanulnom kell. Sajnálom – nyomok egy
puszit szája sarkára és kiszállok az autóból. Nem hagyom, hogy bármit is
reagálhatna, mert nem akarom, hogy feljöjjön a téma, mi lesz ez a randi után.
Tényleg egész hétvégén tanulunk Lydia-val a biológia
témazáróra. Ez egy nagyon fontos dolgozat, még így a tavaszi Bál előtt. Igen
azzal is rengeteg időt töltök a vele a hétvégén. Megszervezem a kaját, és
innivalót. Dekorációs ötletekkel lát el engem legjobb barátnőm, amit közös
erővel próbálunk megvalósítani. Míg ő a virágossal beszél, én lufikat és egyéb díszítő
elemeket rendelek meg. Persze, nem maradhatott el a csajos pletykálkodás sem.
- És luke-al mész a bálra? – kérdez rá egyből legjobb
barátnőm.
- Nem tudom – húzom el a számat. – Nem hiszem, hogy
akarna jönni egy ilyen eseményre, nem az ő stílusa.
- Az ő stílusa ide vagy oda. Én a helyében biztos
elmennék, már csak azért is, hogy veled legyek és tudod – a mondatát egy
csókolózó pár imitálásával fejezte be, mire én válaszul megdobtam egy párnával.
nevetve visszadobta és folytatta. – Minden esetre szerintem elmenne.
Nem tudom, lenne elég bátorságom elhívni?