Chapter thirteen
Lotte Rosenberg
Luke-al az a kedd óta nem beszéltem, amikor
összevesztünk. Nem is lehet összevesésnek nevezni, inkább elcseszésnek. Hibát
hibára halmoztam, míg ő túl jó volt hozzám. Lehetséges, hogy ez az oka, amiért
nem sikerült. Amikor ott hagyott a lámpaoszlopnál éreztem, hogy magával vitt egy
darabot megsebzett szívemből, mert bárkinek is akarok hazudni vagy hitegetni,
hogy nem fáj. Nagyon fáj, az összes bántó szavával megsebezte a szívemet. Mégis
csak az a jól ismert mondatot tudom csak mondani: Törd csak össze a szívem, úgyis a tiéd. Azt csinálsz vele, amit akarsz.
És igen ezzel beismertem, hogy az övé a szívem. Az óta az este óta vonz valami
hozzá, csak én próbáltam ellökni, hogy ez nem helyes. Ezer és ezer okot hoztam
fel, miért nem. Csak egy okot tudtam, miért: Mert akarom őt. Mégis elnyomtam magamba, jó mélyre ezt a
gondolatot, megtartottam magamnak azokra az álmatlan éjszakákra, amikor csak is
róla képzelődtem.
Calum-ék nagyon kíváncsiskodtak, hogy miért futottam
Luke után, de csak a táskámat vettem el a földről és hazaindultam. Válaszra se
méltattam őket, nem is igazán tudtam volna mit kinyögni a gombóctól, ami a
torkomban keletkezett. Vagy ha mégis a hüppögésemtől fél perceknél meg kellett
volna állni. Egész este Cal ostromolt a hívásaival, amíg én Luke-al követtem el
pontosan ezt. Igaza volt, szánalmasan viselkedtem, mindenképpen bocsánatot
akartam kérni, mégsem hagyta.
- S akkor most mi lesz Kevinnel, elmész vele vagy
mi? – kérdezi Lydia a szobámban ülve. Egy nap és itt a Bál.
- Elmegyek vele, csak nem mondhatom le egy nappal
előtte, mert az túl..- nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot, inkább szavamba
vág.
- Az túl nem Lottes lenne, igaz? – Én nem pont ezt
akartam mondani. – Neked, mindig Lotteként kell viselkedned, nem lehetnél
mondjuk egy kicsit örültebb, mint Mike, egy kicsit felelőtlenebb, mint Calum.
- Értem mire akarsz kilyukadni, de a válaszom: nem.
Békén kell hagynom őt, s el kell felejtenem.
- Jaj, Lotte miért adod fel ilyen könnyen?
- A kibaszott életbe Lydia, én nem adom fel, hanem
nincs más opció. Érted, nem gondolod, hogy az óta, mindennap minden egyes
percében azon gondolkodom, hogy tehetném jóvá? – csattanok rá idegesen.
Felbosszant a gondolat, hogy ennyire keveset hisz rólam, ő a legjobb barátnőm
neki kéne a legtöbbet tudnia a kitartásomról!
- Tudod, hogy csak segíteni akarok, nem kell úgy
viselkednek velem, mintha én lennék az első számú közellenséged!
- Persze, hogy tudom. Csak..- elcsuklik a hangom. A
fejemet a párnába nyomom, mert egy újabb sírás roham jön rám. - Az én hibám,
mindent én rontottam el, ha van elég bátorságom elhívni, vagy ha csak nem
mondok igent Kevinnek. Minden könnyebb lenne…
- Az élet meg habos tortaevésből és egyszervű lovaglásból
állna, a szivárvány mögött. Élet rendje:
elszúrod, rendbe hozod. Majd újra kezded – felnézek rá, mire ő a kócos hajamat kisimítja
könnyes arcomból. Kitudja, mennyi ideig ülünk csöndben a szobámban, amikor Lana
szól be, hogy Lydia-nak mennie kell. Kikísérem a szőke ciklont, majd
visszatérek a birodalmamban, a párnák közé. Két kopogás után Lana nyit be.
- Minden rendben, édesem? – kedveskedő hangja, kissé
megnyugtatja háborgó lelkem. Válaszként megrázom a fejem.
- Lehetne, hogy soha többé nem kell elhagynom ezt a
helyet? – dünnyögöm bele a párnába. Halkan felnevet, inkább az a halk
sajnálkozó, mint sem tisztaszívből jövő, boldog kacaj volt.
- Szeretnél beszélni mi történt?
Újabb nemleges fejrázás.
- Mindenki hibázik Lotte, még te is. – De hogy ennyit?! - Ez az élet rendje: hibázunk,
majd megpróbáljuk kijavítani. Aztán újra az egész – Lydia is pontosan ezt
mondta, kicsit másképp fogalmazott, de a lényeg ugyanaz.
Egész lakos tükröm előtt állok a szürke pólóban és
bőrszoknyában egy pántos fekete magas sarkúban, teljesen kész sminkkel és
hajjal. Mégis úgy nézek ki, mint a mosott szar. Lydia és én mindent
elkövettünk, hogy ne nézzek ki olyan borzalmasan. De, nem nagyon sikerült.
Kevin pár perce indult, ami azt jelenti, hogy nem
sokára itt van. Apu és Lana a nappaliban tűkön ülve várjak, a kísérőmet, és
hogy azt az idióta fényképező gépet kattintgassák, amihez nekem rohadtul nincs
kedvem. Mondtam, hogy ott is lesznek fotók, azok miért nem jók? Pontos
indoklást ők se tudtak adni. Csak mert.
Hát, köszi. A csengő megszólal, mire én a kaputelefonhoz megyek és beengedem
Kevint. Még előtte elmondom, hogy a legfelső emelet.
Pár percen belül fel is ér, Lana-ék pedig új pattannak
fel az ülőalkalmatosságról, mint egy oroszlán, aki a területét védi. Kissé
megmosolyogtat, ahogy sietnek találkozni a sráccal, majd gúnyos fintorba
alakul, mikor rájövök, talán ők jobban várják, mint én. Eljátszottam a
gondolattal, hogy Kevin van a kaputelefonban, de amire felér a liftben az ajtónkig
jón átalakul Luke Hemmings-é. Teljesen abszurd, de reménykedni szabad.
- Szia – dob meg a barna hajú srác egy ezer wattos mosollyal,
amiért annyi lány oda van. Nem mondom, hogy Kevin nem helyes, mert döglesztően
szexi, csak ő mégse Luke.
- Szia – köszönök vissza. – gyere be, hadd mutassam
be ő Apa, ő pedig Lana. Apu, Lana ő Kevin – kezemmel vadul mutogatok közben,
talán, hogy levezessem a bennem lévő feszültséget. Szinte érzem a sok-sok
negatív töltést, ami csak úgy pattog körülöttem. Ha én észreveszem magamon,
talán ők is?
- Örülök, hogy megismerhetem önöket – apunak nyújtja
a kezét, amit el is fogad és erősen megrázza. Amolyan tudd ki az úr a háznál,
vagy ha a lányom egy haja szála is meggörbült, tudd, hogy élve kicsinállak.
A suliba tartó ült csöndesen telt, s nem éppen az a
kellemes csend volt. Egyikünk se ismerte igazán a másikat, így közös témánk se
akadt, vagy ha volt is nem tudtunk róla. Az iskola bejárata előtt találkozunk
Ldya-val és a párjával azt hiszem John, vagy Johan, nem tudom, a labortársa
kémián azt tudom.
Fényképezkedést hamar letudjuk, majd elvegyülünk a
tömegben. A zene hangos, az emberek gusztustalanul ölelkeznek és smárolnak, Kevin
sorra hozza nekem a puncsot és vagy százszor megkérdezte van e kedvem táncolni,
de én nem tágítok a fal mellől.
- Na, csak egyetlen egy tánc? Lotte senki se halt még
bele – újra megpróbálja. Nagyon aranyos ez a kitartósága, s talán ez miatt.
- Jó, legyen – sóhajtom. Kecsen meg foga a kezem,
nem tudom érzéke volt, vagy direkt, de pont egy lassú szám következet. Testét
szorosan az enyémhez préselte, ami már önmagában taszított, keze lassan
lesiklott az oldalamon, majd csípőmnél összefonta azt. Mintha csak véletlenül
egy forgásban lejjebb rakta vissza a kezét, amit egy torokköszörüléssel
jeleztem, hogy zavar. Reménykedtem, hogy hamar vége lesz, felemeltem a fejem,
hogy körbe nézzek, csak én unom e ennyire. Mikor a tömegben megláttam Őt,
azonnal felismertem szőke kócos haját, tengerkék szemeit. ő nem vett észre
engem, Kevin megfelelő takarást nyújtót. Nem tudom, mit keres itt, de nem is érdekelt.
Itt a remek alkalom, hogy tisztázzuk a helyzetet. Ez úttal nem hagyom, hogy csak
úgy ott hagyjon. Ha kell, utána futok, ebben a cipőben is.
__________________________________________
Kedves Olvasók!
Sajnálom, hogy ennyit késtem, de az év végi hajtás, meg társaik teljesen leszívták az energiámat. De frissen feltöltődve hozom, ugyanúgy a részeket.
Remélem tetszett, várom a véleményeiteket!
xx, Raine Loire