Chapter six
Lotte Rosenberg
„Tudom, hogy bejövök neked”- visszhangzik a fejemben
újra és újra. Bármennyire is szeretném, nem tudom elfojtani a mosolyomat.
Tényleg, de tényleg akkor azt éreztem képes vagyok elfelejteni mindent és
megcsókolni, s tudom, ezt egy jelnek kell vennem, hogy akkor megszólalt a
telefonom. Mintha az Égiek üzennék, hogy „Nem-nem, ő rossz srác, ne csókold
meg!”. De csesszék meg, én annyira akartam érezni ajkait a sajátomon.
Tervek szerint úgy van, hogy ma egy családi nap
lesz. Délelőtt filmezünk, délután pedig Jótékonysági bálra vagyunk hivatalosak.
Szóval normálisnak számított, hogy melegítőnadrágban
és egy pólóban és összekócolt hajjal nyakig betakarózva ültem a nappaliban és a
körmeimet is lerágtam –persze, csak képletesen -, annyira izgultam
mi történik majd a főszereplővel. Szegénykét elrabolták, agyonverték, többször
is halál közeli állapotba került, már épp kilehelte a lelkét, amikor végre –
imáim meghallgattak – megjelenik a szereplő társa és megmenti. Hurrá! Utána egy
vígjáték volt a soros, amin tényleg sokat nevettünk, de ez az a fajta volt, ami
tényleg humoros. Nem volt benne erőltetett viccek, ami miatt nekem csak még
jobban tetszett. A fejembe véstem a címét, hogy mondjam Lydia-éknak, hogy egyik
péntek este megnézhetnénk. Kivételesen ebédet rendeltünk egy közeli kínai
étteremből, mivel egyikünknek se volt kedve felöltözni és elmenni, a
bejárónőnket pedig haza küldtük, hogy jól meg leszünk nélküle is, nyugodtan
pihenjen ő is a hétvégén.
- És mit kell fel vennem erre a jótékonysági
ünnepségre? – kérdezem már a kanapé mellett állva, tervezve, hogy elmegyek
fürdeni és rendbe szedem magam.
- Nekem nagyon tetszik az a kék ruhád, szerintem az
jó lesz – mosolyog kedvesen Lana. Bólintok egyet és már el is hagyom a
helyiséget, ahogy elterveztem a fürdőbe megyek és meleg vizet engedek a
kádba. Még van elég időm, hogy egy
kicsit áztassam magam. Élvezem, ahogy a meleg vízben pihegek, és Luke-ra
gondolok. Tegnap óta csak Ő kár a fejemben, nem mintha újdonság lenne.
Szilveszterkor befészkelte magát az agyamba, azóta csak bővül a fejemben lévő
lakása, már kész villája lehet!
„Tudom, hogy bejövök neked” – mondta. S sajnos
teljesen beletalált, viszont az eszem tudja, hogy nem lenne helyes azok után,
amik történtek. Gombóc nő a torkomba, amitől nem tudok nyelni. Könnyek folynak
le arcomról, sűrűn pislogok, hogy abbahagyjam, de végül befejezem, és csak
hagyom folyni lefele. Szeretném magam túltenni az egészen, és megpróbálni a
lehetetlen: elfelejteni a szilvesztert. Bebújok a víz alá, hogy megmossam a
hajamat. A kádból kiszállva magam köré tekerek egy törölközőt és a hajammal
babrálok először. Megfésülöm, majd beszárítom és így tovább folytatom a
készülődést. Az utolső lépésként befujtom magam kedvenc virágillatú
parfümömmel.
Az ajtó előtt öcsémet látom, akinek ki van tűrve az
ige és hisztizve várja, hogy valaki odamenjen és segítsen neki.
- Hé, nyugi – szólal meg, majd megigazítom a
ruháját. – Jaj, de fess valaki – nevetek. – A cipődet szeretnéd, igaz?
- Igen – válaszolja, mire előhalászom neki, az én
magas sarkúmmal karöltve. – Tessék – rakom elé, mire ő leül a kis székére és
felhúzza. Követem a példáját és én is cipőt veszek. Kabátomat is magamra kapom,
és öcsémre adom a sajátját. Időközben apuék is csatlakoznak hozzánk és már
indulhatunk is.
- Lent vár a kocsi, induljunk – sürget minket Lana,
de arcán még mindig ott van a mosoly. Az autóban mind hátra ülünk, kifele
bármáluk az üvegen. Nézem, a mellettem elsuhanó tájat. Nem sok időt
kocsikázással, pedig még úgy szeretném! Számat húzva ugyan, de kikecmergek a járműből.
Isaac a kezemért kap, hogy el ne vesszen a sok ember között. Egymás mellett
lépdelve megyünk be a hatalmas épületbe, egyből megcsap a zene hangja, az üvegpoharak
csörgése és halk beszélgetések, néhány futó nevetés. Egy markáns arcú
fiatalember pingvin jelmezben – öltönyben – lép mellénk.
- Üdvözlöm Mr. Rosenberg és kedves családja – fordul
felénk is, egy másik a kabátomért nyúl és lesegíti rólam, megismétli a
folyamatot Lana-nál és Isaac-től is elkéri. Az asztalunkhoz kísérnek bennünket,
és kihúzzák nekünk a széket. Meg kéne szoknom ez a felhajtás, még se megy.
Köszönöm szépen, de rendelkezek annyi intelligencia, hogy le tudjam venni a
kabátom, vagy épp a székemet kihúzni!
Ismerős nevetés csapja meg a fülemet, amit ezer
közül is felismernék, már túl jól hozzá szokott a fülem hangjához. Körbe futom
tekintettemmel a helyiséget. Elsőre meg tudom állapítani, hogy hatalmas, telis
tele van fehérterítős kör asztalokkal, amik sorféleségben vannak rendezve a
színpadhoz viszonyítva, mi pedig úgy körülbelül az első és a második közt
ingadozónk. Öltönyös férfiak járkálnak, fel-alá a vendégek kívánságait lesik,
mások pezsgőket és különböző kis előételeket szolgálnak fel. A sok ember között
próbálom kiszúrni a hangforrását, össze-vissza forgolódok – azt hihetik megbolondultam,
vagy valamilyen rohamon van. Mégis az egyik öltönyös emberke mögött kiszúrom
szőke haját, nem messze ül tőlünk, de mégis.. Ő mit keres itt?
- Lotte, viselkedj! – szól rám erényesen apa,
visszafordulok és az előttem lévő színpadot vizslatom, míg egy eléggé alacsony
kis kopaszodó, pocakos férfi – senkit se ijesszen el, nagyon jól tartja magát –
felslattyog az emelvényre és köszönő beszédbe kezd. Elmondja a szokásos
monológot, mennyire örül, hogy itt vagyunk, élvezzük jól magunkat és burkoltan tudtunkra
adja, hogy nézzünk mélyen a pénztárcánkban.
A délben fogyasztott ebédünk eltörpül az ehhez
fogható királyi lakoma. Itt tényleg minden van mi szem-szájnak ingere, olyan
gusztustalanul kinéző fogásoktól a ki se tudom mondani a nevét ételig minden,
van. S még bónuszba különböző előadások is menni közben a színpadon, még is egy
óra vagy másfél után megunom. Legszívesebben nyüszítve kérném apát, hogy vigyen
haza. A hasam tele, már épp elég férfival beszélgetett, mégis tudom, az etikett
azt diktálja, csöndben tűrjem. Eltolom magam az asztaltól, és elhabogom, hogy a
mosdóba megyek. Utam közben elkérem a kabátomat és az udvarra megyek. Magam alá
húzom kabátom alját, így ülök le a hideg padra. Bent lévők már táncolnak az elő
zenére, látom, ahogy apu és Lana is csatlakozott közéjük, Isaac-et sehol se
találom, de bízom, jó helyen van.
- Mit ülsz itt egyedül? – hallom meg a hangját.
- Meguntam – válaszolok reflexből, és felnézek rá. Nagyon jól áll neki a szmoking, biztos minden lány, aki bent van, csorog a nyála
utána. – Te, hogyhogy nem táncolsz velük? – bökök a még mindig fiú után
ácsingózó lány csoport fele, mire ő hátra fordul, elkapják a fejüket. Tipikus
lány dolog, ilyet én is csináltam már. Megforgatja a szemét, mire elnevetem
magam. – Mindent értek.
Lerakja kezében lévő két pezsgős poharat, gondolom
valakinek vitte, amikor meglátott és úgy érezte ki kell nevetnie, hogy ennyire
elmenekültem. Butaság lenne azt gondolni, hogy nekem kért italt.
- Miért voltál annyira ideges tegnap? – feszegetem
ezt a témát újra. Nem hagy nyugodni, mi az, amit ő felbőszítette. Magamnak se
akarom bevallani, de segíteni szeretnék neki meg oldani, hátha azzal is tehetek
valamit, hogy meghallgatom.
- Van egy húgom, aki igazából nem is a húgom, csak a
féltestvérem, szóval érted.. Az apja ott hagyta, ezért él velünk. Valami drogos
ügye miatt be akarták zárni a zsaruk, ezért elmenekült, a lányát meg itt
hagyta. Fura, de én nagyon örülök neki, nagyon szeretek vele lenni, és tényleg
ez már csak egy évem van itt és utána elutazom tovább tanulni, szeretnék vele
minél több időt tölteni. Pénteken az történt, hogy futkározott a lakásban,
megcsúszott a szőnyegen és elesett. Beverte a fejét, semmi komolyabb baja nem
lett, de tudod én mégis aggódtam – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Nem régóta
ismeri Luke-ot, de sosem mondtam volna egy bőbeszédű embernek. Most pedig
tessék, kiönti nekem a szívét, én pedig nem tudok mást reagálni, mint hogy
megértően nézek rá.
- Tudom milyen érzés, amikor van egy kis testvéred,
akiért felelősséget érzel – bököm ki végül.
- Öcséd, igaz? Láttam nem rég, éppen táncolni ment
egy lánnyal – mosolyodik el a végén.
- Oh, igen ez az a mosoly, amit jó látni – nevetek.
A komoly téma után gyors váltásként ér, a kacarászás, de amióta megismertem Őt,
olyan, mintha egy hullámvasúton ülnék. Egyszer megismerem milyen fent lenni,
boldognak lenni, mint aki repül, máskor viszont annyira a gödör alján vagyok,
mintha Hadésszal, a Trartarosz mélyére lennék bezárva.
Nem tudom miért, azon kapom magam, hogy beszélni
kezdek a családomról. Azt se igazán tudom, hogyan vettem rá magam, hogy
kiteregessem a családunk szennyesét.
- És könnyen megbarátkoztál a ténnyel, hogy anyukád
nem veled él?
- Dehogy. Utáltam anyámat, és áldozatnak tartottam
apámat, de az esküvőjük segített ráébreszteni arra, hogy mindkettőjüknek jobb
lesz egymás nélkül – kiiszom az utolsó kort pezsgőt is, amit a nagy mesélés
közben elkortyolgattam. Beállt közénk a néma csend, csak a kiszűrődő zenét és a
bogarak halk zümmögését hallom, meg persze a szívemet, amely hevesen ver, Luke
közelségétől. Még mindig érzem, azt a testi vágyát, amit szilveszterkor is. A
szikrák csak úgy pattognak körülöttünk, de tudom, hogy nem helyes. Nem szabad.
- Tudod, mennyire észveszejtő lábad van ebbe a
ruhában? – búgja a fülembe. – Nem is csak ebben, hanem abban a feketében is,
amit örömmel szedtem le rólad - arcom árnyalata nagyon gyorsan váll pirossá.
- Oh, csakugyan Lucas? – köszörülöm meg a torkom. De
ezt az idilli pillanatot is, amikor ajkaink csak pár mini méterre voltak
egymástól, valaki kopog az üvegen és int Luke-nak, hogy jöjjön. Ő pedig
szófogadóan feláll és elmegy. Semmi köszönés, vagy ilyesmi. Utána kiáltanék,
hogy itt hagyta a zakóját, de nem hallaná meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése