5.- Bejövök neked

Chapter five

Lotte Rosenberg

Suli után Calum kocsijában ülünk mind a négyen, hogy elmenjünk a kocsi tulajdonosának házába és együtt töltsük a délutánt, ahogy minden péntek délután. Hátul Lydia és Mickey megint hajba kapott valamin még délelőtt, és még mindig azon vitatkoznak, hogy kinek van igaza. Olyan érveket hoznak fel, a másik lepipálására, hogy a kalapom is leesne, ha lenne. Két okból nincs rajtam kalap, mert borzalmasan hülyének tartom, de ha ez még nem lenne elég a szél is lefújná a fejemről. Olyan hideg, szeles idő köszöntött be, felüdülés a meleg fűtött kocsiban ülni.  Calum is végre befejezi az „érzelmes búcsút” haverjaival és beül a járgányba. Kezét párszor összedörzsölési, majd rálehel, hogy kicsit felmelegítse. Elfordítja a kulcsot, mire a motor felberreg, és már indulunk is.

Már kezd idegesíteni a két hátul ülő fiatal vitatkozása, ezért a rádióhoz nyúlok. Régen csak össze-vissza nyomkodtam vagy tekergettem a gombokat, még Cal rá nem szánt egy kis időt, és el nem magyarázta, mi micsoda, ugyanis nekem nem volt elég egy félperces gyorstalpaló, amit megejthetünk egy kocsiút alatt. Mostanra, már rutinosan kezelem, így hamar rátalálok kedvenc csatornámra, ahol épp Taylor Swift - Blank Space új száma szólt, én pedig azonnal elkezdtem énekelni, csak hogy a mellettem ülőt idegesítsem. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, erősebben szorítja a kormányt, még a tarkóján a kis kér is meglátszik. Az én vigyorom egyre nagyobb, míg ő egyre idegesebb.

- Oké, ebből most lett elég – oda se figyelve ér hozzá párszor, majd a lejátszóban lévő Nirvana CD-n lévő zene kezd szólni. Sose értettem, miért szereti ezt a műfajt, hogy lehet élvezni, ami ennyire hangos, és szinte csak a basszusgitárt lehet hallani? Szerencsére csak egy számot kellett végig szenvednem, mire megérkeztünk hozzájuk. Calum a ház elé parkol be, hogy a garázsba kényelmesen elférjünk, ők pedig tudjanak próbálni.

Volt egy teljes hetem, hogy szoktassam magam a gondolathoz, hogy egy teljes péntek délutánt Luke-al kell töltene. Szerencsémre, Lydia itt lesz, s kiment a helyzetből. Mindenféle hajmeresztően örültség érveket mondott nekem, amikkel meg akar menteni. Előre félek, mi fog történni.  Ha a formámat hozom, biztos valami katasztrofális dolog fog történni.

A lakásban kellemes meleg volt, és spagetti illat –akárhányszor látogatom meg a Hood rezidenciát, valami finomság illatát biztos érzem -, ami keveredett a tisztítószer citromos illatával. Mielőtt bementünk volna garázsba, felpakoltunk a konyhából, minden féle édességgel és már épp távoztunk volna az ajtón, amikor Joy utánunk szólt.

- Nem sokára kész az ebéd, egyetek előbb azt! – hangja anyáskodó volt, ahogy mindig is. Szerintem már minket is a gyerekeinek tekint, amennyit itt lebzselünk nem is csodálom. Helyeslő bólogatásokba kezdtünk, de végül is én adtam hangot egyetértésünknek.

- Rendben.

Végig haladtunk a konyhából induló keskeny folyosón, ami elvezetett minket a mi kis kuckónkba. Azonnal helyet foglaltam a már kissé megviselt, jobb éveket is látott kanapéra. Lábaimat felhúztam, törökülésben figyeltem, ahogy a srácok a gitárjukért nyúlnak és hangolják, már csak a fronténekesre várunk, hogy elkezdődhessen a próba.

- Hol az istenben van már! – szitkozódik hangosan a házigazda. Eléggé utálja, ha valaki nem pontos, hiszen azon az elven van, ha neki sikerült elkészülődnie és eljutni oda, akkor neki is sikerüljön, ennyivel tisztelje meg. Félig-meddig egyetértek, viszont nem mindig tehetünk a késésért, ezért pedig semmi joga pálcát törni a másik feje fölött. Azon kapom magam, hogy a védelmembe veszem Luke-ot.

- Lehet, nem szándékosan késik, lehet dugóba keveredett – próbálom csitítani a kedélyeket. Pár perccel ezelőtti jó hangulatú péntekestére terelni a társaságot, de még ezt is eltudja szűrni a szöszi.

- És mióta vagy te a védőügyvéde? – válaszként csak magasra emeltem a szemöldököm, egy amolyan „most komolyan” stílusban. Oké, nem ért időbe, de ettől még nem kell leharapni más fejét.

- Hu, de fel van valaki paprikázva – fűzi hozzá halkan a mellettem ülő szőke hajú szépség. Nekem pedig muszáj nevetnem, egyszerűen késztetést érzek rá, ki használja már azt a szót, hogy „fel van paprikázva”. Látszik, hogy Lydia utolsó órája irodalom volt. Minden tiszteletem, meg kedvenc tartárgyam, de ezek a szavat, már csak röhögést váltanak ki belőlem. Calum is megenyhül, látom, ahogy az izmok elernyednek, és a feszültség távozik belőle, s újra arcára kerül, azaz már jól ismert félmosoly.

Érzéke lehet hozzá, hogy akkor bukkanjon fel, amikor az ember a legkevésbé számít rá, mint francia órán, most is, úgy jelent meg Luke. Egyszer még nem volt itt, kettő pislogással később meg már igen.

- Bocs a késésért, próbálunk? – semmi köszönés, semmi magyarázat, hogy miért késett csak egyszerűen bele a közepébe. Észrevettem, hogy pircingjét piszkálja, miközben felveszi a gitárt és a húrokat babrálja. Hanghordozásából és abból az egy kósza mondatából, arra következtetek, hogy nincs minden rendben vele, de nem firtathatom, mivel az mégis csak furán venné ki magát.

Nem ez az első „gyakorlóóra”, amit végig ülünk barátnőmmel. Nagyon élvezem őket hallgatni, látni az arcukon, hogy ők komolyan élvezik, amit csinálnak. Az elszántságot a szemükben, hogy ők tényleg komolyan gondolják, é s küzdenek azért, hogy híresek legyenek. Még szorítok is nekik a magam módján, hogy az álmuk valóra váljon, még akkor is, ha én nem hiszem, hogy megérné híresnek lenni. Megéri az a sok erőfeszítés, próba, hogy mindenki tudja a neved, hiszen megszűnik a magánéleted – amit a legnagyobbra tartok, hogy van egy olyan dolog ebben a világban, amit te irányíthatsz, ami csak rád tartozik -, a saját döntésed, hogy azt csinálhatsz, amit szeretnél, mind elveszik. Ott lesz a menedzser, aki megmondja mikor hova mész, mit csinálsz, kivel mutatkozhatsz nyilvánosan, még azt is, hogyan járj. Számomra híresnek lenni egyelő azzal, hogy elveszted önmagad. Elveszted az életed, hiszen mindenkinek a ruhába öltözött majma leszel, aki ugrik, amikor fütyülnek.

Mégis mikor hallom, ahogy a zenélnek, elfelejtem. Elfelejtek mindent, min amikor fejbe ütnek, és te közel állsz, hogy elájulsz. Még magadnál vagy, érzékeled valamennyire a külvilágot, de nem tudsz semmit, hogy hol vagy, ki vagy.

- Nagyon ügyesek vagytok – dicsérjük meg őket vagy századjára. Mind kipirultak, mosolyognak.

- Tessék – nyújtok Luke felé egy üveget, mire ő sután elmosolyodik, majd elveszi. Kezünk csak egy pillanatra ér össze, de mégis furán bizseregni kezd a helye, ahol megérintet. S mintha a szívem csak azt skandálná: még, még. Bőröm is vágyódik, hogy még egyszer megérintse az a kéz.

Szót fogadtunk Mrs. Hood-nak és csak az után faltuk be az összes finomságot, hogy rendesen étkeztünk. Most is itt ülök tele hassal, és úgy érzem, menten kipukkadok. Még Micky idétlen viccén se tudok rendendesen nevetni, fáj minden mozgás. Tudom haza kéne mentem, ahogy Lydia is tette, ezért megpróbálkozok a talpra állásra.

- Haza vigyelek? – kérdezi legjobb barátom, de mielőtt válaszolni tudnék, valaki megelőz.

- Majd én haza viszem, úgy is menni készülök – időm sincsen ellenkezni a szőke hajú srác, akinek időközben elpárolgott dühe a kocsijához terel.

- Kösz – suttogom, miután kinyitotta nekem az ajtót. Beülök és beövezem magam.

Már egy ideje utazunk, látom, hogy kezével dobol a térdén. Nem tudom miért, de késztetést érzek, hogy megfogjam és megnyugtassam. Fejet hajtok ennek az ősi ösztönnek és megteszem. Csak egy pillanatra szakítja el tekintetét az útról és rám nézz, mélyen bele a szemembe, mintha ki tudna olvasni belőlem, amit gondolok. Ujjai abbahagyják a csapkolódást, ezért el is engedem és visszafektetem saját térdemre, de ő érte nyúl és összefűzi ujjainkat. Finoman simogatja hüvelykujjával a kezemet. Így utaztunk kéz a kézben, végül megkérdeztem, amikor már ötödére is leírtunk egy tökéletes kört. A Nap már réges-régen lement, és csak az utcai és az autó lámpái adnak egy kis fényt.

- Tudod hol lakom? – kérdezem. Nemlegesen megrázta a fejét, én pedig elmagyaráztam, hogyan juthatunk oda, innen.

- Köszönöm a fuvart – mondom, amikor már a lépcsőház ajtajával szemben állunk. Ő lazán neki dőlve a fekete autójának, de a kezemet még fogja, úgy kapaszkodik bele, mint egy fuldokló a mentőövbe, vagyis én így gondolom. – Mi volt a baj délelőtt? – a kérdésemet tolakodónak tartom, és azonnal visszaszívnám, ha tehetném, szabadkozni kezdetek.

- Majd később megbeszéljük, oké? – arcát gyönyörűnek találom, még ebben a gyér világításban, kék szemei égkőként ékeskednek. Szavai reményt ébresztenek bennem. Némán bólintok, csönd telepedik rám. Nem tudom, mi egyebed tudnék mondani, csak a szemét nézem, hátha látok valamit. – Tudom, hogy bejövök neked – száját egy kaján mosolyra húzza, és egyre közelebb hajol, de a telefonom hangos sípolásba kezd. Calum az.

- Szia, egyben hazaértél? – hangja aggódó.

- Persze, már épp megyek be a lépcsőházban.

- Rendben, jó éjt.

- Neked is – rakom le, bocsánat kérően nézzek a fiúra. – Később beszélünk.

- Ja, persze. Jó éjszakát, Lotte.

- Jó éjszakát, Luke – búcsúzom el és beírom a kapukódot.