Chapter two

Lotte Rosenberg

Már szinte kezdtem bele örülni a sok tanulni valóban.  A lakás minden pontján található volt egy tételem, minimum. Sose tudtam csak a szobámba tanulni, papírt a kezembe szorongatva járkáltam a házban. Leültem pár perc erejéig a kanapéra, hátamra feküdtem lábaimat a magasba emeltem és azokat lóbálva hangosan ismételgettem a tökéletesre megfogalmazott anyagot. Mikor ezt meguntam tovább haladtam, beültem apu dolgozószobájában lévő hatalmas bőr fotelre, nem is zavartattam magam, úgy viselkedtem mintha ő ott se lenne, s nem az utolsó idegszálán táncolnék.  Mikor ő is megelégelt velem, szépen szólva elküldött melegebb éghajlatra. A hosszú folyóson is végig jártam több mint százszor. A fülemben, közben hangosan szólt a zene, így azt se hallottam, ha szólnak nekem. Néhányszor én magam rántottam ki kezemmel, ami mondhatom fájdalmas élmény volt.  De minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy egy nappal közelebb a családi nyaraláshoz.

Reggel úgy érzem, nincs azaz isten, aki miatt én kikelnék ebből a meleg ágyból, de persze Lana nem hagyja, hogy folytassam álmomat.

- Hé, lustaság hasadra süt a Nap! – kiált rám vigyorogva, hogy tud ilyen korán is mosolyogni? Nekem még pislogni sincs energiám, nem hogy jókedvet erőltessek az arcomra. Szokásos fekete köpenyemet és mamuszomat magamra kapva csoszogok a konyhába, ahol a helyemen hatalmas bögrényi kávé van. Hálásan mosolyog a szőke hajú nőre, aki elkészítette, vagyis valami olyasmit próbálok magamra ölteni.

- Raktam el neked egy termoszba is, nehogy elaludj az órán – kacag fel, mint egy kamaszlány.  Miután elfogyasztom a reggelim, egyből fürdőbe sietek, és emberi kinézetet varázsolok magamra. Utolsó simításként, gyűrűimet ujjaimra húzom, egy hosszú baglyos nyakláncot húzok át fejemen, Még egyszer átfésülöm ujjaimmal hajamat és rohanok az előszobába, de előtte beugrok a konyhába a kávés üvegemért és már nyomom is a lifthívó gombját. Idegesen dübörgök a lábammal, hátha ez gyorsítja a lift felérkezését.  Kicsapom magam előtt a lépcsőház ajtaját és gyors körbenézés után átszaladok az úton, majd beülök Calum kocsijába.

- Hajts – adom ki a parancsolt, mire ő lemondóan megrázza a fejét, hogy még egy ’ Jó reggelt Calum!’-os üdvözlést se kap. Nem mosolyog, de nevető ráncai megjelennek, szeme környékén innét tudom, hogy élvezi, hogy idegesen dobolok. Félek, hogy elkésünk, sose szokásom késni. 

- Hogy állsz a tanulással? – beszélgetést kezdeményezek kettőnk között. Meguntam a rádiót, vagy az út tanulmányozását, már annyiszor jártam erre, hogy bekötözött szemmel is eltalálnék az iskolába.

- Jól, vagy valami olyasmi – teszi hozzá kicsit később. Nem is érdekli, hogy én, mivel úgyis tudja a választ. Túlságosan is jól ismer már.

- És a zenekar? – folytatom a kérdezősködést.

- Jól, most hétvégén lesz egy próbánk eljöhetnétek Lydia-val – egy pillanatra rám pillant, majd újra az utat pásztázza.  Szomorúan lebiggyesztem a számát. – Miért nem jó?

- Anyámnál leszek. De ígérem, a következőn ott leszek – mondom és kiszállok a járgányból. Lépteimet szaporázom, hogy fel tudjam venni Calum tempóját.  Lihegve esek be a terembe, ahol már szinte mindenki helyet foglalt. Van, aki rossz helyen.

- Anabella – trillázom nevét állkedvességgel. – A helyemen ülsz – közlöm vele még mindig mosolyogva.

- Jaj, de csajszi, nem mindegy hol ülsz? – nevet, miközben hátradobja haját és csábosan Calumra nézz. – Tudod, már nem alsóban vagyunk, ahol mindenkinek meghatározott helye van – nézz rám, s szemével arra utalj, hagyjam ezt és üljek valahova máshova, ezért sóhajtva leülök Kevin mellé – ő nem más, mint Anabella másik kiszemeltje, de nem tudok olyan fiút mondani az osztályban, aki nem tetszik neki, vagy már nem járt vele.

- Szia – súgja nekem oda, miközben a tanár leírja a hiányzókat.

- Szia – mosolygok rá. Előveszem a füzetem és szorgosan jegyzetelem, ami a táblára van írva. Sokszor elkalandozik az óráról a figyelmem, mert Kevin mindig valamit ír a füzetembe, vagy a padra rajzol. Nagyon szépen tud rajzolni, elvonja a figyelmem, ahogy minden vonalat a megfelelő helyre húz és van, hogy kicsit erősebben nyomja rá a ceruzát a padra, van, hogy vékonyabb vonalakkal folytatja a női alakot. Mire befejezi, felismerem magam benne, ahogy szív alakú arcomat körbe öleli hullámos hajam, ajkaim kis mosolyra kunkorodnak fel, még a szeplőim is a megfelelő helyen vannak.

- Tetszik?

- Nagyon - válaszolom, de kicsit hangosabban, mert a csengő beleszól. Elpakolok, s mielőtt elmennék, egy másik órára lefényképezem a rajzot. Az ajtóban Calum vár, meggyötört feje arról árulkodik, hogy már most elege van Anabella-ból.

- Így jár az, aki az iskola egyik leghelyesebb pasija – röhögve bele bokszolok a vállába, mire ő megjátszva magát felszisszen.

- Neked láthatóan jobban telt a történelem órád, mint nekem. Állandóan vigyorogtál és valamit pusmogtál Kevinnel – kacsint rám.

- Ajaj, csak nem féltékeny vagy, Calum Hood?  - húzom az agyát. – Félsz, hogy lecserélek?

- Mindennap – mondja halál komolyan, de szája meg-megrándul, innen tudom, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Szeretem, hogy ilyen jól el tudunk viccelődni, de még mindig megdöbbenek, hogy ő velem barátkozik. Amikor nyugodtan oda mehetne a csapattársaihoz, vagy épp a szőke hajzuhatagok is ellephetnék, s az égbe magasztalnák, hogy ő milyen tökéletes. Az iskolamenő rétegével barátkozhatna, ő is lehetne ezeknek a csoportok tagja.  Ez most úgy hangzik, mintha én nem lennék menő, hanem egy kis szürke kisegér. Nem mondom, hogy nem vagyok az, mert mindenki tudja a nevem. Az iskola egyik legaktívabb tagja vagyok, nekem köszönhető az iskola Tavasz Köszöntő Bál-ja. Ilyen rendezvények szervezésénél mindig az én nevem jut eszükbe a tanároknak, nem bánom, mivel nagyon szívesen elvégzem a munkát, még úgy is, hogy most a legtöbb tanulni valóm van.

Egyedül sétálok az Ethon Collage-hoz, mert Cal-nak edzése van, így nem tud elkíséri. Külön francia órám lesz Mrs. Lockward-al. Az óra öt percen belül kezdődik, s én még az út felét tettem meg az imént. Gyorsan szedem a lábaimat, szinte futok, hogy időben odaérjek, de még így is kések két percet. Mrs. Lockward már a teremben vár engem, szokás szerint az asztal sarkán ül, vékony lábait pedig egymásra pakolja és épp egy franciakönyvet tart a kezében, amiben szituációk vannak, amik a vizsgára készítenek fel.

- Elnézést a késésért – lihegem, majd helyet foglalok a szokásos helyemen és kávémat az asztal másik végébe űzöm, nehogy fellökjem – a forróital az oka, hogy késtem.

- Semmi baj Lotte, a párod még úgy se érkezett meg – válaszol és elém rakja a tankönyvet. – Nem hiszem, hogy ismered, ide jár az egyik tanítványom, s mivel ő neki is szükséges a gyakorlás, gondoltam összevonlak titeket – meséli könnyedén. Nem is zavar, már többször volt ilyen, hogy egy ismeretlennel voltam együtt.

- Bocsánat a késésért Mrs. Lockward, csak a történelem óra elhúzódott – magyarázza a fiú, aki az imént esett be. Ismerős szőke haja van, s gyönyörű kék szeme. Szája megvonaglik, miközben kiejti a tantárgyat. Olyan érzésem van, mintha találkoztam volna vele, ekkor döbbenek rá, hogy ő Luke. Az a Luke, akivel a szilvesztert töltöttem.

- Luke – szökik ki a számon, kérdésnek szánom, mégis kijelentésnek hangzik, mintha száz százalékig biztos lennék benne, hogy ő az.  De hisz az vagyok! Bárhol felismerném, azon a napon minden momentum beleégett az agyamba, ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

- Lotte – mondja ki a nevem, miközben felém közelít, szemével erősen fókuszál, hogy biztos legyen benne, hogy a jó lány nevét mondja. Emlékszik a nevemre, vagy pedig nagyon jól tippel, remélem az első.  – Szia – köszön és leül mellém. Kávémat áthúzom saját térfelemre, hogy ne legyen neki útba.

- Ha már ismeritek egymást, akkor átugorhatjuk a bemutatkozást, remek. Na, akkor lássuk a következő feladatot – csapja össze mind a két kezét a fiatal tanárnő, s lelkesen osztogatja a témákat, amiket el kell játszanunk. Először szomszédok vagyunk, s kölcsön kell kérnem tőle valamit, másodjára ő kér tőlem útbaigazítást, harmadjára egy párt játszunk, akik megbeszélik a karácsonyi ünnepeket, hogyan töltsék el közösen. Aztán írásbeli feladatokat oldunk meg, végül egy rakat írásbeli házit kapunk fel következő órára.

Luke egész órán figyelt, kutató pillantásai elől nem tudtam elbújni, vagy éppen úgy tenni, hogy nem veszem észre.  Hangosan dobogó szívemet próbáltam lassítani, miközben a teremből haladok ki. Az épület folyosója üresen kongott, de ha zsúfolásig tele lenne, akkor se hallanák mást, mint a fülemben dobogó vért, amit Luke közelsége és emlékei okoznak.

- Hé, Lotte – kap a kezem után Luke, s magával szemben fordít. – Tényleg te vagy az? – zavart mosoly csúszik ki az arcára. Ekkora hülyeséget kérdezni, Nem, nem én vagyok, csak egy hasonmása, vágnám rá csípőből.

- Igen. Én vagyok - erősítem meg benne, hogy én ugyanaz a személy vagyok, akivel együtt töltötte a szilveszter estét.  Táskám csúszik le a jobb vállamról, de nem tudom megigazítani, mert egyik kezemben a poharam van, míg másik karomat ő tartja szorosan. Végül kiszakítom vasmarkából kezemet és megigazítom a táskám. Kezeimet magam előtt összefonom, ez egy fajtavédekező mechanizmus. – Bocs, de sietek. Szia – rövidre fogott búcsúzkodásom után sarkon fordulok és a kijárat felé indulok.

Megfutamodok, akárcsak egy gyáva nyúl. Az is vagyok, ha az óriási hibámmal kell szembe néznem, akinek irigylésre méltó kék szeme van, amitől az ember lányának a térdei remegni kezdene. A gyomra liftezni, míg a légzését próbálja szabályozni, miközben szíve olyan gyorsan vágtázz, akárcsak egy vadló a pusztán. Agyam kikapcsol, elfelejtem, hogyan kell beszélni. A torkomban akadnak a hangok, nem megy tovább.  Nincs más megoldás, mint hátat fordítani és elrohanni a problémák elől, ahogy mindig is csináltam.

Otthon a szobámba zárkózva töprengek, hogy vajon mit kellett volna mondanom. Vagy hagynom kellett volna, hogy ő beszéljen? S ő vajon mit mondott volna? Azt sose tudom meg. Igen, ezt most elszúrtam, akárcsak életem többi mérföldkőét is.

- Hé, édesem nem akarsz velünk vacsorázni? – kopog be az ajtómon Lana. Hangja vágyakozó, szeretné, ha végre úgy töltenék velük kis időt, hogy nem tanulok. Feltápászkodok az ágyamról, és elkiabálom, hogy mindjárt megyek. Teljes alakos tükröm előtt megmérem magam, s rendbe hozom, hogy családom semmit se gyanítson.

A vacsora a szokásos hangulatban telik, mindenféléről beszélgetünk. S még jobb, hogy apa is itthon van, így ez tényleg egy rendes családi étkezés.

- És Lotte, hogy is állsz a fiúkkal? Calum-nak hívják a barátodat, igaz? – érdeklődik kedvesen a szőke hajú nő, aki velem szemben ül. Az éppen kortyolt narancslét félre nyelem, amitől köhögő roham jön rám, még a szemem is könnybe lábat, de miután abba marad, kénytelen leszek rá válaszolni.

- Cal csak a legjobb barátom. Csak a barátom – tisztázom a helyzetet. – Nincs udvarlóm, s nem is lesz a közeljövőben a tanulásra kell összpontosítanom.

- Helyes – ért egyet apa velem. Belőle, az aggódó apa beszél, aki nem akarja, hogy a kislányának bármi baja essen. Netalántán összetörjön a kicsike szíve. Nem mondhatom meg neki, hogy lefeküdtem egy totál ismeretlen pasival szilveszter este, amikor megpattantam az ő céges bulijából, mert abba belehalna, s sose bocsátana meg nekem.

- Jaj, édesem Lotte felnőtt nő, igazán lehetne már barátja.