Chapter eighteen
Lotte Rosenberg
9
hónapja
Több mint 9 hónapja, hogy haza érkeztünk abból a
csodás nyaralásból. Sajnos, ahogy a lábam New York-ot érintette beindult az
élet. Vizsga, vizsga után, elkezdődött az évkönyvfotózás, az év végi bál
szervezkedése és minden tanár bepörgött, hogy átrugdos minket az érettségin,
vagy más a következő tanévben. Ezért nem győztek nekünk plusz feladatokat adni,
hogy gyakorolhassunk. Így sajnos megcsappant az idő, amit a családommal, a
barátaimmal és magammal tölthettem. Minden figyelmemet a apró fekete nyomtatott
betűk követése töltötte be. Az agyam több szót, a szervezetem több kávét nem
tudott befogadni. Muszáj volt egy kicsit pihentetnem a szemem, és amire
kinyitottam vége is lett az egész hajtásnak.
Jöhetett egy új probléma, amivel foglalkozhattam,
mint pedig a srácok dobosa. Calum garázsába gyűltünk össze, mint mindig, amikor
a srácok próbálnak, vagy csak együtt lógunk suli után. Ilyenkor én és Lydia
vagy tanulunk, vagy a fiúkat hallgatjuk, míg ők vagy egy lapos tvhez kötött
xboxszal játszanak vagy gyakorolnak, vagy csak a garázskülönböző szegletében
fekszenek és nyafognak mennyire unalmas a tanulás. Most mégis mindegyünk ölébe
ott hevert egy laptop és youtube videókat nézegettünk. Az asztalt, amit
körbeültünk, mindig volt pizza, kóla és kávé. Ez a hráom dolog tartott minket
életben. Legtöbbször Lydia dőlt ki először, őt követte Luke, aztán én vagy
Calum, a legjobban Mike bírta az éjszakázást. Szerintem ezt köszönheti a sok
évnyi videó játéknak, amit még este se hagyott abba, így volt, amikor zombiként
jött iskolába. Nem ítélkezek, én is voltam élőhalott az iskolában.
Míg minket lányokat a kinézet is befolyásolt a
választásban, addig a fiúkat ez nem izgatta. Felőlük lehetett alter, gót, emo
szerintem még rózsaszín tütüt is hordatott volna, ha jól játszott. Bár biztos a
fellépésükön tilos lett volna hordani szegénynek, ugyanis az nem illett az imázsukhoz.
Mondjuk furcsa is lett volna, szépen felsorakoznak a színpadon. Egy piercinges
srác, egy színes hajú és egy tetkós srác. Ja és mögötte egyszarvú hátán érkező
rózsaszín tütüs csávó foglal helyet a doboknál.
Végül is elég sok embert meghívtunk, hogy játszok
nekünk. Azért is látszott, hogy a fiúk is elég finnyásak. Elismerték, hogy
kissé válogatnak, de nekik fontos, hogy a bandába befogadják, nem csak jól „zúzzon”.
Az utolsó szót Mike-tól idéztem.
Amikor már vagy egy tucatot meghallgattunk csappant
a lelkességünk, de még volt egy utolsó srác, aki nálunk idősebb volt mégis jól
nézett ki és jól is dobolt, így őt én nagy lelkesedéssel fogadtam. Reménykedtem
benne, hogy ő lesz a befutó, nem titkoltan szurkoltam neki, így amikor belépett
egy magabiztos mosolyt küldtem felé. Egy kicist megdöbbent, de viszonozta a
gesztus.
- Hé mit csinálsz? – sziszegte bele a fülembe a
féltékeny barátom.
- Sss, figyelj rá, ő lesz a következő pasim – húztam
az agyát. Az arcán döbbenet jelet vettem észre, majd sértődés vette át a
helyét. Mire vigyorom hatalmasabb lett.
- Ne hisztizz ennyit, rosszabb, vagy mint egy lány.
Tudod, hogy szeretlek – mondtam neki és belecuppogtam a fülébe. Tudtam, hogy
utálja, de akkor is aranyos szokásnak tartottam, ahogy ezt csináljuk egymásnak.
A srác, akinek amúgy Aston a neve, megnyerte a
fiúkat.
- Én végig tudtam, hogy te leszel az. A nevem Lotte –
nyújtottam felé a kezem mosolyogva, amin nagy lelkesedéssel viszonzott. – Annak
a lüke szőkének a barátnője vagyok – folytattam a csevegést. Fontos volt tisztázni
egy kis csalódás látszott az arcán, de hamar leplezte. Még pár percig
beszélgettünk, majd megjött Luke és ő is belefolyt a beszélgetésbe.
A youtube csatornájukon mindennap nőtt a
feliratkozok száma, a koncertek gyakorisága is nőtt és én egyre kevesebbszer
tudtam ott lenni az első sorban, és hangosan sikoltozva buzdítani őket, miközben
a testem a zene ritmusára mozog. Az idő is egyre csak fogyott, amit egymásra
tudtunk fordítani, így szomorúan magamhoz öleltem egy párnát, azt képzeltem ő
az és újra lecsuktam a szemem, amire kinyitottam a telefonomon egy sms
fogadott, hogy turnézni mennek, mint a(z) One Direction előzenekara. Boldog
voltam, örültem a sikerüknek fel is hívtam. Vagyis csak próbáltam, mert nem
vette fel. Kicsit később se, majd egy nappal később kaptam egy üzenetet, hogy
nem tud hívni, majd beszélünk és ez így megy már három hónapja.
Szilveszter van, itt állok Lydia mellett a Time
Square-en és a hatalmas színes gömböt figyelem, kezemet egy kesztyűbe burkolta,
de még így is fázik, ezért vettem egy műanyag pohár forralt bor. Az emberek
körül ölelnek minket és mindenhonnan, a zene hangosan szól, így az emberek ezt
próbálják túlüvölteni és kommunikálni egymással. Előveszem a telefonom, vigyázok,
hogy egy ember se lökjön meg és borítsam ki a forró italt magamra vagy épp a
telefonomra. Megnézem az smseimet, de semmi, egy árva üzenet se. S ez van már
más fél hete, kezdek aggódni. Lydia persze mindig megnyugtat, hogy ő se beszél
Calummal sokat, nagyon elfoglaltak és ezt el kell fogadnom. Örülnöm kell a
sikerüknek, örülök is, csak nem akarom, hogy ez miatt romoljon meg a
kapcsolatunk. Nem ez lenne az első ebben a szakmában. Nem is tudom, miért
ragaszkodok ennyire, ja de igen. Mert szerem.
Egy újabb zenekar lép fel, a gömb pedig még egy
fokkal feljebb ereszkedik. Már csak egy óra éjfélig. Szeretném, ha most itt
lenne, a keze a derekamon, én a vállának dőlve és hallgatnánk a zenét és
várnánk a tűzijátékot, majd éjfélkor megcsókolnánk egymás. Szép álmok Lotte, ő
most az ország másik oldalán vannak. Ha jól tudom, mert még se tudom rendesen,
hogy éppen hol lép fel. Borzalmas barátnő vagyok, nem is csodálom, ha mindjárt
dob egy smset amiben kidob, mert talált egy olyan barátnőt, aki jobb nálam,
ezerszer.
Újra a zsebembe kezdek kotorászni, mire kapok egy
csúnya pillantást barátnőmtől, így nem veszem elő a készüléket, csak tovább álldogálok
csöndben. Már csak fél óra és.. Várjunk csak, megrezzent a zsebem. Igen,
határozottan rezeg. Kikapom és meglátom, hogy hívó: Luke. A szívem nagyot
dobban és máris vigyorgok, mint a tejbe tök.
- Szia – kapom a fülemhez, gyorsan, mielőtt leteszi
és nem tudunk újra beszélni.
- Szia! Boldog újévet, nagyon sajnálom, hogy nem
lehetek most ott veled, ígérem, megpróbálok minél hamarabb ott lenni.
- Neked is, nagyon hiányzol.
- Te is nekem. Te is nekem, kicsim – az utolsó
szótól lángba borul a belsőm és mosolyog. – Szeretlek, de most mennem kell.
- Én is téged – suttogom, de nem hiszem, hogy
hallja, mert sípol a telefon, hogy a beszélgetés befejeződött.
- Jobb? – nézz le rám Lydia, arcán őszinte mosoly
játszik.
- Kicsit – fanyarul mosolyog, ő pedig bólint egyet,
ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést.
10, 9,8..7.6.5…4.3,2…1 a gomb eléri a helyét és
eldördülnek az első tűzijátékot, mindenki csókot vállt, vagy épp hangosan fújja
a dudát, ahogy én Lydia is tesszük, majd nevetve hazasétálunk. Útközben
elvállunk, kissé szomorkásan sétálok haza a sötét utcában, jobban összehúzom
magam, hogy ne keltsek feltűnést a részeg embereknek. Előveszem a telefonomat,
már csakért is, hogy megnézzem mennyi az idő. 01:05. Az év első egy óráját is
nélküle tölttöttem, ahogy a következő két hetet még biztosan.
- Nem tanították meg neked, hogy nem szabad ilyenkor
egyedül sétálni? – hallok meg egy ismerős hangot. Felkapom a fejem és meglátom
Őt, ott támaszkodik a lépcsőházunk ajtaja előtt. Amikor elég közel érek, hozzá
ellöki magát a faltól, arcát megvilágítja az utcai lámpa. Mosolya olyan
varázslatos, még mindig megremeg tőle a térdem.
- Eddig nem
is kellett egyedül sétálnom, képzelje, van egy barátom, aki mindig hazakísért –
vágtam hozzá. Bármennyire is örültem neki, ez kicsúszott a számon, azonnal meg
is bántam, ahogy mosolya grimasszá változik.
- Biztos nagyon sajnálja, ne haragudj rá, jó arc,
csak..
- Dolgva van,
tudom. Megértem – mosolygok és még egy lépést teszek felé.
- Igazán? – kérdezi hitetlenkedve és ő is még egy
lépést tesz felém. Már érzem az illatát, mellkasa az enyémhez ér, Érzem heves
szívdobogását, ami egy ritmusban ver az enyémmel.
- Igazán – válaszolok határozottan, egy mosoly kíséretében.
Megsimítom a tarkóját és közelebb húzom a száját az enyémhez, de nem csókolom
meg, homlokát az enyémnek dönti, úgy nézz le rám.
- Egy elkésett éjféli csók? – válaszolnék rá, de nem
tudok, mivel felfal a szájával. Olyan hevesen, követelőzően csókol, karjával
körbe zár, beterít. Most is tökéletesen beállított hajába túrok, még közelebb
húzom magamhoz. Lábujjhelyre állok, hogy még jobban egy vonalba legyünk. A jól
ismert érzések eluralkodnak rajtam, érzek valami újat, de még is a megszokott.
Aztán csak annyit veszek észre, hogy a kocsija felé tol, majd beültet. Ekkor
szakadtunk el egymástól. Megkerüli az autót és szabályosan bepattan. Nem törődik
olyannal, hogy övhasználat, stop tábla vagy épp piros lámpa, ha szabad, akkor
már megyünk is. A sebességkorlátozásra is fittyet hány, csak minél előbb ott
akar lenni. Hamar felismerem az ott-ot, abba a hotelba tartunk ahol tavaly
először szeretkeztünk. Pontosan tudja melyik szobában voltunk, már előre
lefoglalta. Ettől a romantikus gondolattól máris olvadozok. A szoba tele van
rózsával, de most nem érdekel. Egy mozdulattal az ágyra lököm és megszabadítjuk
egymást a ruháinktól. Ahogy azon az estén, most is hagyjuk, hogy az ösztöneink
diktáljanak. Majd egymásba temetkezünk, nem érdekel semmi más. Ahogy az este
is. De most egy valami megváltozott:
- Szeretlek, Lotte Rosenberg.
- Szeretlek,
Luke Hemmings.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése