Chapter fourteen
Lotte Rosenberg
- Egy pillanat – mondom
a velem szemben lévő srácnak. Meg sem várom, míg válaszol, kirántom magam a
kezei közül és Luke után indulok. Az udvarra nyíló ajtó felé igyekszik, így én
is arra vetem utam. Megkétszerezem a lépteimet, így sikerül előbb oda érnem és
bevágódni elé.
- Luke – hangom elfúló
lett, amint megláttam jeges tekintetét. Fáj, piszkosul fáj, hogy így néz rám,
hiányzott a csodálattal teli pillantása, az a kis félmosoly az arcán. De
magamnak köszönhetem nem igaz? – Beszélnünk kell.
- Ugyan miért Lotte?
Hogy megint kimagyarázd magad, és elhiggyem megint én csináltam valamit
rosszul? – harsogja. – Köszönöm, de nem – kicsit arrébb tol, hogy kiférjen az
ajtón. Nem érdekel, hogy meg fogok fagyni utána indulok.
- Nem igaz. Tudom, hogy
én hibáztam. Luke rendbe szeretném hozni. El szeretnék neked mondani egy csomó
mindent, ami azóta bennem van, hogy szilveszter után újra találkoztunk az órán.
- Hallgatlak – vágta
közbe és neki dőlt az egyik szépen feldíszített oszlopnak. A szívem kétszer
olyan gyorsan vert, félő volt, hogy kiugrik a helyéről. De ez se érdekelt,
végre ki akartam mondani mindent, akartam, hogy tudja, hogyan érzek.
- Nem számít milyen
nehéz is ez, akarom. Téged, minket, azt a mi soha nem volt, de mindig is
lehetett volna – közelebb lépek, lábam remeg, mint a nyárfa, még sem tud
izgatni. – Akarom ezt – mondtam és a szívére böktem. – Tudni, hogy olyan
gyorsan ver, mint az enyém, amikor a közeledben vagyok. Tudni akarom, mi jár a fejedben,
mikor összeráncolod a szemöldököd. Mindent tudni akarod rólad, mit érzel mikor
egy hirtelen jött fuvallat összekócolja a tökéletesen beállított hajad, mit
látsz az utcán sétáló emberekben, akik neked mennek. Tudnod kell, hogy nem
számít semmi, amíg mi ketten igen. Nem érdekel milyen zűrös az életed, mert az
enyém épp ugyanolyan. Nem zavarna, ha elmondanád Calum-nak mi történt,
érdekelnek az érzéseid, még ha nem is úgy viselkedtem, mint akit igen.
Szeretném, hogy mellettem éreznéd annyira biztonságban magad, hogy mersz gyenge
lenni.
- Lotte.. –sóhajtotta, de
én megráztam a fejem és folytattam.
- Tudod, amióta
ismerlek, nincsenek rémálmaim? Mert találtam egy otthont, egy menedéket, ez
pedig te vagy, amikor olyan szorosan ölelsz magadhoz, hogy még levegő sincs
közöttünk. Luke annyira szükségem van rád, és csak remélni tudom, hogy fele
annyira is, de neked is rám. És ezeket tudod miért nem mondtam eddig? Mert nem
tudom. Van, hogy nincsenek szavai az embernek. Nem tudom kifejezni magam, nem
találtam a megfelelő szavakat, amik leírnák, mit érzek irántad. S még most se
érzem igazán, hogy mindent elmondtam, amit kellett volna. – elléptem tőle. – De
ezt tudnod kellett, mielőtt…
Elkapta a kezem,
miközben hátráltam és olyan szoros ölelésébe zárt, amitől elfeledkeztem
mindenről.
- Lotte kicseszettül
felforgattad az én nem épp unalmas életemet. Köszönöm – suttogta, egy puszit
nyomott a hajamba. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem mertem. Féltem,
hogy ezzel elrontanám az egészet. Épp csak megbocsátott, nem lehetek mohó és
nem akarhatok egyszerre mindent.
Elkáromkodta magát az
orra alatt, feltekintettem rá, hogy vajon miért. Pár nanomásodperc múlva már
megéreztem ajkait az enyémen. Kifulladásig csókoljuk egymást, utána szorosan
magához húz és csak a karjaiban tart. Vállába fúrom a fejem és beszívom mélyen
kölniének illatát.
-Khmm..khmm – krákogás
szakít meg minket, elrontva az idillt. Bárki is az, már elterveztem fejben,
hogyan fogom elküldeni melegebb éghajlatra. Végül mikor megláttam az ajtóban
álló Új-zélandi srácot, akinek az arcáról döbbentett tudtam leolvasni. Ó-ó,
most jön annak az ideje, hogy Calum megtudjon mindent.
Mélyet sóhajtottam,
mintha csak a kivégzésemre vinnének az autóval, pedig igazából csak Calum
garázsába tartunk. Azt se tudom, hogy kerültünk a járgányba. Cal és Luke valami
néma párbeszéded folytattak le a szemükkel, majd a legjobb barátom sms-ezett a
másik két bálban lévő haverunknak. Fájt a szívem, hogy elszakítom Lydiat a
párjától, és hogy Mike-ot is megfosztom egy bál esti lepedőgyűréstől. És hogy
ennek mind mi értelme? Azt én se tudom, kérdezzük a vezetőülésnél idegesen
ujjaival kopogtató srácot.
Nem így terveztem, hogy
Calum megtudja. Különben is csak meglátott, ahogy egymást öleljük, ebben semmi
rossz nincs. Ő kombinál, ő gondolja, van valami a háttérben..Jó mondjuk, jól
gondolja, de akkor is. Úgy érzem magam, mint egy 15 éves lány, akit a bátyja
még nem enged randizni.
A kopott kanapén ülök
Luke-al egymás mellett, velünk szemben Calum. A feszültséget szinte vágni
lehetne köztünk, idegességemben a szoknyámat piszkálgatom, úgy tennék, mint ha
semmi szokatlan nem történt volna.
- Lotte.. – hangja
rideg és fájdalmasan komoly. Istenem, miért kell ekkora ügyet csinálni? –
Szeretném, ha beavatnátok.
- Az egész úgy
kezdődött..- kezdi Luke, de hamar rájön, inkább tőlem várja, mint tőle.
- Calum, úgy
viselkedsz, mint egy..
- Mint egy aggódó
barát?! – reccsen rám, ami kicsit visszafogja a bátorságom. De a düh és az
értetlenség csak szíttja a bennem lévő érzelmeket, így a szám és agyam közötti
szűrő újra kikapcsol és megered a nyelvem. Elmesélek neki mindent, elmesélem a
szilvesztert, a francia órát, a randit, hogy hogyan viselkedtem. Azt is
elmondom, hogy azért nem tud az egészről, mert féltem, hogy összetöröm a benne
kialakult képet rólam, hogy csalódni fog bennem, mert egy szilveszter éjszakás
numera lettem. Aztán ő behozta Luke-ot és egyikünk se tudta tagadni, hogy
érzünk valamit a másik iránt. – És aztán megláttál, minket ölelkezni – zártam le
az igen hosszúra nyúló mesét.
- Lotte, ha akarnád, se
tudnál olyat tenni, ami miatt megszűnnék a legjobb barátod lenni. Régen tudom,
hogy rossz vagy, váram mikor bújsz ki a csigaházadból – a végét már
elpoénkodta, de akkor is éreztem szavaiban az őszinteséget. A bizalmas, ami
egymáshoz köt, még akkor is, ha túlkésőn avattam be mindenbe. Nem tudom, mi
mást mondhatnék, így hagyom, hogy szavak helyett tetteim beszéljenek és a
karjaim közé zárom a srácot.
Időközben befut a másik
két jómadár, akik nem annyira várnak magyarázatot. Lydia úgy is tud mindenről,
Mike-ot pedig lefoglalja a saját hisztije, hogy elvonszoltuk a csaj mellől.
- Van még hal a
tengerben, haver – viccelődbe a kivételesen megfésült hajába túrok és
összeborzolom. Kényelmesen elfészkelem magam Luke mellett, ő pedig lazán átveti
a vállamon a kezét és puszit nyom a hajamba. Már maga a gesztus is megmosolyogtat.
Megtaláltam a helyem,
úgy érzem a világom most állt rendre. Mindig is azt akartam, hogy tökéletes
legyen. Csakhogy eddig teljesen mást képzeltem el, mégis most, hogy ebben a
helyzetben vagyok. Itt egy olyan srác ölelő karjai között, aki teljes szívét
nekem adta és olyan emberekkel körülvéve, akik szeretnek, és én viszont
szeretem őket, erre vágytam a szívem mélyen. Csak sose mertem hinni, hogy erre
én is jogosult lehetek.
______________________________________________Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy majd' egy hónapig nem volt új fejezet és ezt se lett olyan hosszú, de ígérem a következő extra hosszú lesz és jövőhét vasárnap érkezik, ahogy eddig történt.
Amúgy remélem tetszett ez a rövid rész, várom a véleményeiteket! :)
xx, Raine Loire
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése