Chapter one

Lotte Rosenberg

Ahogy a szilveszter véget ér, vele együtt minden. A téli szünet, a szabadságok és minden visszaáll a normális kerékvágásba.

Ugyanúgy, mint eddig kellemes reggeli illatra kelek fel, amit Lana készít nekünk. A frissen sült tükörtojás és bacon illata lengi be a hatalmas házat. Felkapom magamra fekete fürdőköpenyemet és papucsomba bújva kilépek a szobából. Papucsom hangos csattogása jelzi, hogy közelítek a konyhába.

- Jó reggelt – ajándékoz meg Lana egy mosollyal. Nem értem neki, hogy lehet ilyen jó kedve ilyen korán, de ő mintha mindig kicsattanna a boldogságtól. Elfoglalom helyemet az asztalnál majd megvárom, hogy öcsém is megérkezzen és a mellettem lévő üres székre üljön. Lana elénk rakja frissen sült ételeket, és öcsémnek gyümölcslevet nekem kávét rak mellé. Fölöslegesnek érzem a kérdést, de mégis felteszem:

- Apa?                                                                

- Már korán bement a céghez, mert ma fontos megbeszélés lesz. Új szerződést kötnek – válaszol Lana, miközben magának is megterít. Egy hosszú szőke hajtincset füle mögé tűr, arcán némi szomorúság suhan át. Tudom, hogy ez az miatt van, mert édesapám nem épp jeleskedik a családi életben. De mégis megpróbálja a tőle lehető legtöbbet megtenni, amiért nagyon hálásak vagyunk. Ha ő nem dolgozna ilyen keményen, most nem New York egyik legmagasabb és legjobb biztonsági rendszerrel ellátott épület legtetején laknánk. Nem lenne külön egy házunk Los Angeles-ben, közel a tengerparthoz, ahova minden évben ellátogatunk egy hónapra. Ez az egy hónap jelenti a család menedékét, ha ez a hónap nem lenne, szépen lassan széthullana a család. Mert abban az időben nincs se munka, se telefon, se internet, csak mi és a közeli barátaink. Nem is sokára esedékes az utazás, közel két hónap. Tél végén, tavasz elején, mert ekkor a legalkalmasabb mindenkinek. Nekem is vége a vizsgaidőszakomnak, Lana is tudja hanyagolni a virág üzletét, és Isaac az öcsém is nyugodtan halaszthat egy hónapot, mivel én tudok neki segíteni meg tanulni azt az anyagrészt, amit kihagy.

Lassan és csöndben folytatjuk a reggelit, mindenki belefeledkezik gondolataiba. Eszembe jut a szilveszter este, amikor átléptem a határaimat. Összetörtem a falakat, amiket magam köré építettem, hogy senki se férjen közel hozzám. Neki megengedtem, abban a pillanatban, ahogy megfogta a csípőmet és a táncolok közé vezetett. Abban a pillanatban megkapott, mikor piszkos dolgokat sugdosott a fülembe, amitől a térdem beremegett, a gyomrom pedig liftezni kezdett, arcomra pedig levakarhatatlan mosoly került. Ez köszönhető volt az alkohol mennyiségnek, amit elfogyasztottam.

- Lotte, menj készülődni, el fogsz késni – szól rám Lana, aki már a szobába kezdte terelni Isaac-et, hogy ő is öltözzön fel és elvigye az iskolába. Túlságosan is belemélyedtem a gondolataimba. Tányéromat és poharamat a mosogatógépbe tettem. Majd szobámba siettem, ahol a jobb oldali ajtót kinyitottam és gardróbomban kezdtem keresgélni valami ruha után. Végül egy kék szűk farmerre és egy bordó kötött pulóverre esett a választásom, ami alá felvettem egy fehér pólót, hogy rétegesebben öltözködjek. Ezek után fürdőszobámba vezet utam, ahol elvégzem reggeli teendőimet és egy kis sminket raktam magamra. Táskámat vállamra kaptam és az előszobába mentem. A cipős szekrényből kihalásztam csizmámat, amibe könnyedén becsúsztattam lábaimat. Kabátomat és sálamat magamra vettem, kesztyűmet kabátom zsebébe száműztem, hogy majd kint felveszem. Mielőtt kiléptem az ajtón, ellenőrzöm, hogy mindenem meg van e. Telefon, amiből már most szól a zene fülhallgatón keresztül, és az irataim. Lakáskulccsal fölösleges bajlódnom, mert csak számkódokat kell, megjegyezem, hogy be tudjak jutni a házba.

- Elmentem – kiáltom, majd hangos csattanással bezáródik mögöttem automatikusan az ajtó.

Dupla matekkal kezdek, amitől már most bukfencet vett a gyomrom. Nem magától a tantárgytól, hanem a tanártól.  Olyan ijesztő, ordítozik, csapkodja a táblát. Felkészülök a két óráig tartó szenvedésre és úgy ülök le padtársam mellé, Calum. Ő már elkényelmesedett a padon feje alá gyűrte pulcsiját, matek füzetét pedig kikészítette nekem egy pohár kávéval. Meg vagyok vesztegetve.  Amióta padtársak vagyunk, én jegyzetelek neki órán, ő pedig cserébe hozz nekem egy kávét, hogy még jobban felébredjek. Nem elég az otthoni adag. Táskámból kipakolom én is a felszerelésemet és várok. Idegesen kopogok műkörmömmel, ami szilveszter miatt lett felrakva. Eszembe jutnak azon bizonyos estén történtek, csupa vágy voltam. Mellkasa a mellkasomhoz ért, orra az orromhoz, szája a szájamhoz. Kezeim tilosba jártak, ahogy az övé is.

Arcom egy apró mosoly csúszik, ami egyből át is vált megvetésbe, amit saját magam iránt érzek. Én nem az a lány vagyok, aki csak úgy lefekszik valakivel, de még is megtettem.   

Hangos ajtó csapódásra visszatérek a jelenbe, de Calt még ez se tudja kirázni álmából, csak egyet rúg a lábával, amivel szerencsére nem talál el. A tanár folyamatosan írt a táblára, nekem pedig két füzetbe is kell jegyzetelnem. Különböző képletek, megoldások jártak a fejembe, mikor kicsöngettek.

Akkor is a feladat jár a fejembe, mikor le fele haladtunk a lépcsőn a következő órára, ami irodalom. Két matek óra után ez az óra feldobja a napomat.

- És hogy telet a szilveszter? – húzogatja a szemöldökét Calum.

- Hagyjuk – vágom rá, talán túl hamar, mivel szemet szúr neki és jobban feszegeti a témát. Nagyon szeretem, tényleg. De néha annyira fel tud idegesíteni a mindent tudni akar énjével, hogy csak azon jár az eszem, mivel tudnám elcsitítani anélkül, hogy beavatnám.  – És neked hogy telt? – terelek inkább. Feladja a kérdezősködést, és inkább saját éjszakájáról kezd mesélni nagy gesztikulációval.  Ő is jól érezte magát. Találkozott egy tűz vörös hajú lánnyal, akinek már a nevére se emlékszik, de élvezte vele való esti kalandot. Vajon az a lány is, úgy érzi magát, mint én, vagy egyszerűen ő is úgy emlékszik rá, hogy jó volt és tovább lépett? Én miért nem tudom elfelejteni kék szemét, puha ajkait, érintését, ami úgy hatott rám, mint egy áramütés?

- Akkor ma megcsináljuk a feladatot? – hozz fel egy újabb témát.  Nem értem miről beszél, ami ki is ülhet, az arcomra ezért megmagyarázza. – Tudod a fizika prezentáció, hogy ne bukjak meg belőle.

- Ja, persze – csapok a homlokomra mosolyogva. – Teljesen elfelejtettem, suli után egyből hozzád megyünk és megcsináljuk.

- Rendicsek – kacsint, és újra elhelyezkedik. Két óra nem volt elég neki, hogy kialudja magát, majd napvégére felébred és lelőni se lehet. Élvezettel csüngök minden szaván az irodalom tanárnak. Kedvenc tantárgyam és egyik kedvenc drámámról is beszélünk, ami egyik tétel az érettségin. Újra átbeszéljük a szerkezetét, majd a görög színházakról esik szó. Teljesen igazságtalannak tartom, hogy abban az időben egy nőnek nem járt szórakozás. Sehova nem mehettek, csak otthon főzhetek és a gyerekekre vigyáztak. Én teljesen begolyóztam volna, szerencse, hogy nem abba a korba születtem.

Ebédszünetben csatlakozik hozzánk Michael, és legjobb barátnőm Lydia. Sajnos nem egy osztályba kerültünk, de így is nagyon szoros kapcsolat van köztünk. Mike-nak, már megint más színű a haja, amin meg sem lepődöm, csak mosolyogva megdicsérem. Calummal valami zenekarról mesélnek nagy hévvel, amit ők alakítottak, meg még egy srác. Eddig egy próbájuk volt, de azt is nagyon élvezték. Könnyen megtaláltak Lucas-al a közös nevezőt, mert nagyon sok mindenben egyezik a véleményük, és a legfontosabb a zenei ízlésük is.

- Majd eljöhetnétek egy próbánkra – ajánlja fel új-zélandi barátunk, mi Kim-el összenézünk, és azonnal tudjuk a választ.

- Igen – mondom én ki hangosan. Még akkor is, ha nem a mi stílusunk a zene, meghallgatjuk, hiszen ezt teszik a barátok.

Már támogatom az ötletet, hogy a radiátor mellett foglalunk helyet, mert jól esik a meleg hideg kezemnek. További beszélgetést fél füllel hallgatom, de közben próbálok a biológia füzetemre koncentrálni, ami az utolsó óránk.  Lehetséges, hogy dolgozatot írunk, ezért próbálom Calt is rábeszélni, hogy nézze át. Győzködésemre szemével kétszer átfut a sorok közt, megnézi az ábrákat és megtanultnak nyilvánítja. Nagyot sóhajtok, hogy négy év alatt se sikerült ráhatnom tanulás szempontjából.

Utolsó óráról is kicsöngetnek, sejtéseim beigazolódtak és röpit írtunk, ami remélem sikerült. Ez az utolsó évem, nem ezt akarom elcseszni. Sálamat magam elé húzom, kesztyűmet keresem a zsebembe, majd ujjaimra húzom, hogy védekezzek a téli hideg ellen. Még Calum is összehúzza magán kabátot. Egymás mellett haladunk a járdán, néha rám szól, hogy vigyázzak, mert csúszik. Én pedig hangosan szitkozódok, amikor újra nekem jön egy ember. Elegem van a hidegből, a sok emberből és a sok ruhából, így berángatom barátomat egy kávézóba. Amíg ő asztalt keress, én beállok a sorba. Várom, hogy sorra kerülhessek, idegesen kopogok pénztárcámon és alsó ajkam harapdálom. A hangszóróból halk karácsonyi zene szól, amitől már a hideg futkos a hátamon. Oké tél van, de már rég elmúltak az ünnepek. Körmeim szinte elkopnak, mire én kerülök a sorra.

- Egy forró csokit, és egy kapucsínót szeretnék – mosolygok kedvesen a pultos srácra. Ő bólint és megkér várjak egy két pillantott, míg pohárba tölti a forró italokat és átnyújtja a két papír poharat. Átveszem, majd kifizetem és elindulok megkeresni Calumot. Persze, hogy a legnehezebben megközelíthető asztalnál foglal helyet. Kész őrület oda keveredni, valahogy mégis sikerül. Elé rakom a még meleg italt, ő arcára pedig kisfiús mosoly ül. Kevergetem az italt, míg hőmérséklete nem válik ihatóvá, Cal ezzel nem foglalkozik, egyből bele iszik, utána pedig hisztizik, hogy leéget a nyelve. Én már csak nevetni tudok rajta.

- És még én vagyok a béna – nevetek fel hangosan. Először durcás fejet vág, majd megereszt egy vigyort.

- Az is vagy, ha én nem lennék, már rég elütött volna egy autó.

- Csak azért mert te az úttesten szeretsz átjárni, nem tudod megvárni a zebrát – védem meg magam, még akkor is, ha igaza van. Mivel, már elég időt elszórakoztunk a kávézóban, és még a fizika előadást is meg kell csinálnunk, kifele indulunk. Kezemben már kihűlt kávét tartom, majd útközben megiszom.

Az út csöndesen telik, egyikünk se érezz késztetést, hogy megszólaljon, valahogy így jobb. Én mindig is a csöndesebb fajtából való voltam –persze, ha kellett ki tudtam ereszteni a hangom, például egy élesebb vitákban. Calum pedig ehhez hozzá szokott, de mégis ő az egyetlen, aki meg tud nevettetni, ha szomorú vagyok. Kim is ezerszer megpróbálta már, de inkább csak meghallgat és hagyja, hogy kisírjam magam a vállán.

Az emberek változnak, vagy önszántukból, mert eldöntik, vagy, mert egy esemény ezt teszi velük. Emlékszem az egyik legcserfesebb kislány voltam az óvodában, mindent megjegyeztem, ha egy társam hiányzott a csoportból, vagy ha éppen valami új dekoráció került ki a folyósora. Tényleg a semmiről is tudtam ódákat zengeni, pedig alig voltam 6 éves. Ez a tulajdonság elkísért egészen az általános iskola végéig, amikor is egy táborból érkeztem haza. Anyát kerestem, az egész házat végig jártam, de sehol se találtam. Gondoltam elment a boltba, hogy elkészítse a kedvenc csoki tortámat, banán turmix-al, ezért nem is kérdeztem rá apánál. Ő pedig nem hozta fel a témát, de amikor már vacsoránál se jelent meg, kezdtem aggódni. Végül tésztámat túrogatva feltettem a kérdést.

- Hol van anya? – néztem vádlón apámra, teljesen biztos voltam benne, hogy ő üldözte el, s miatta nincs itt. Nagyon mérges voltam rá. – Mit csináltál, apa, hogy elment? – akkora hévvel álltam fel az asztaltól, hogy azt hittem a szék is hátra esik. De nem történt, pedig akkor milyen drámai lett volna. Apa csak annyit mondott: Menj a szobádba és mindenre választ kapsz.

Szerettem, amikor ilyen homályosan beszél, de akkor abban a pillanatban, a falra tudtam volna mászni tőle. Mi az, hogy mindent megtudok az üggyel kapcsolatban, ha bemegy a szobámba? Hiszen semmi olyan nincs, ami bármi jelentőséggel bírna. Se egy varázsgömb, de még jóskártyák se, vagy egyéb misztikumok.  A barna fa asztalomon, találtam egy fehér borítékot, semmi bélyeg nem volt rajta, vagy cím, csak hatalmas betűkkel: Lotte-nak. Akkor szereztem tudomás anyám viszonyáról, az egyik munkatársával. Ő bevallása szerint: Örültem szerelmes vagyok, s ilyenkor az ember meggondolatlan dolgokat tesz. De ezt te is meg fogod tudni, ha eljön az ideje. Mellette újra fiatalnak érzem magam, míg apád mellett csak begyepesednénk, és úgy halnék meg, hogy semmi kiszámíthatatlan, meggondolatlan dolgot tettem volna. Hiszen ismered az apádat, az időbeosztás és a napirendek megszállottja, egy kis késés, vagy megváltozott terv már kihozza a sodrába.

Nagyot tévedet, hiszen apa az óta sokat változott, mondjuk, lehet, hogy ez Lana-nak köszönhető. Nem tudták már folytatni együtt az útjukat, külön kellett válniuk, még akkor is, ha nekem ez borzalmasan nehéz volt. Ekkor fordult a kocka, arra, hogy én csöndben a szobámba olvasgatva és zenét hallgatva töltöm a szabadidőmet. Ebben a korszakomban -, amiben a mai napig élek – szereztem be annyi könyvet, ami már roskadásig megtöltötte a padlótól plafonig érő szekrényemet, vagy épp a zeneízlésemet ekkor finomítottam ki. Ekkor találtam rá arra a stílusra, ami nekem igazán tetszik.

- Lotte megérkeztünk – szólít meg finoman Cal, látja, hogy teljesen belefeledkeztem a gondolataimban. Párszor megrázom a fejem, hogy teljesen visszatérjek a valóságba. A házba belépve megcsap a frissen sült csokis sütemény illata, amitől a nyál is összefut a számban. Lehámozom magamról a kabátomat, amiben Calum is segítségemre van, mivel beleakadt a sálam a cipzárba. Az emeletre megyek, tudom a járást, elég gyakori vendég vagyok a Hood rezidencián. Előveszem a tankönyveimet, jegyzeteimet és minden más segédeszközt, amire szükség lehet.  Calum egy tálca édességgel tér vissza és két pohár narancslével.  Ügyesen egyensúlyozva teszi le a kis asztalkára a tányért, nem habozva nyúlok egy szeletért. Imádom anyukája süteményeit, annyira íncsiklandozóak.

- Szóval erre gondoltam.. – fordítom felé a laptop-ot, majd belemerülve kezdünk eldolgozni. Vagyis én dolgozok, ő pedig néha-néha beleszól, vagy kérdezz, hogy minden világos legyen neki, hátha rákérdezz a tanárnő.

Másfél órával később állok fel az ágyról, kinyújtóztatom elgémberedett végtagjaimat és Calum-mal a nyomomban leindulunk. A konyhába belesve megköszönöm a vendéglátást, és elköszönök. Az előszobában felöltözök, miközben Calum az ajtófélfának lazán dőlve, kérdezi meg századjára.

- Biztos ne dobjalak haza?  Nincs messze, nem akarom, hogy bajod essen.

- Nyugi, nem lesz semmi. Ahogy te is említetted nincs messze. Holnap találkozunk – dobok felé egy puszit nevetve, arcára játékos mosoly ül ki. Kilépve az ajtón megcsap a hideg szél, arcomat csípi is. Kezeimet zsebre vágom, és lépéseimet meggyorsítva haladok a sötét utcán. Ígéretemet betartva, nem lett semmi bajom. Beütöm a kapukódot és belépek a lépcsőházba.

Beszállok a liftbe és a legfelső emelet gombját megnyomom. Majd még egy kódot beírok, hogy bejussak a házba. Levetkőzött és jól eső a meleg árasztja el hideg testemet. Halkan zúgó tv zaja és a klaviatúra hangos csattogása fogad. A nappali felé veszem az irányt, ahol szinte félálomban lévő öcsém fogad. Kikapcsolom a televíziót és megbököm Isaac-et, akinek azonnal kipattannak szemei.

- Fürödtél már? – kérdezem, mire nemlegesen megrázza a fejét. – Engedek neked vizet, ha kész vagy vacsorázunk és alvás.

Miután elaltattam, bekopogok apához.

- Szia, édesem – nyom egy puszit az arcomra. – Mikor értél haza?

- Egy órája körülbelül, Calnál voltam fizikát tanultunk. Elrendeztem Isaac-et, most pedig megyek fürdeni – mesélek. Csöndben hallgat, néha asztalon lévő telefonjára pillant, biztos valami fontos értesítést vár.

- Rendben. Jó éjt kicsim.

- Neked is apa – lépek ki a szobából. Lana mosolygós arcával találkozok, látszik rajta, hogy nagyon elfárad. Kiveszek egy szatyrot a kezéből és kipakolok a konyhában.

- Milyen napod volt? – érdeklődik és ő is pakol.

-  Elment – mondom, érdeklődik Isaac felől, én pedig elismétlem, amit apunak is mondtam. Fáradtan bevonszolom magam a fürdőbe és lefürdök, szinte a zuhany alatt elalszok, de még utána pizsamában asztalomhoz ülök és átnézem a holnapi órarendem. Megnyugvással tölt el, hogy nincs első két órám, így sokkal tovább tudok aludni, és hogy az utolsó órám elmarad, mert Mrs. Pakett hiányzik egész héten. Hamarabb haza tudok jönni, és Isaac-ért is el tudok menni.

Chapter two

Lotte Rosenberg

Már szinte kezdtem bele örülni a sok tanulni valóban.  A lakás minden pontján található volt egy tételem, minimum. Sose tudtam csak a szobámba tanulni, papírt a kezembe szorongatva járkáltam a házban. Leültem pár perc erejéig a kanapéra, hátamra feküdtem lábaimat a magasba emeltem és azokat lóbálva hangosan ismételgettem a tökéletesre megfogalmazott anyagot. Mikor ezt meguntam tovább haladtam, beültem apu dolgozószobájában lévő hatalmas bőr fotelre, nem is zavartattam magam, úgy viselkedtem mintha ő ott se lenne, s nem az utolsó idegszálán táncolnék.  Mikor ő is megelégelt velem, szépen szólva elküldött melegebb éghajlatra. A hosszú folyóson is végig jártam több mint százszor. A fülemben, közben hangosan szólt a zene, így azt se hallottam, ha szólnak nekem. Néhányszor én magam rántottam ki kezemmel, ami mondhatom fájdalmas élmény volt.  De minden este azzal a gondolattal feküdtem le, hogy egy nappal közelebb a családi nyaraláshoz.

Reggel úgy érzem, nincs azaz isten, aki miatt én kikelnék ebből a meleg ágyból, de persze Lana nem hagyja, hogy folytassam álmomat.

- Hé, lustaság hasadra süt a Nap! – kiált rám vigyorogva, hogy tud ilyen korán is mosolyogni? Nekem még pislogni sincs energiám, nem hogy jókedvet erőltessek az arcomra. Szokásos fekete köpenyemet és mamuszomat magamra kapva csoszogok a konyhába, ahol a helyemen hatalmas bögrényi kávé van. Hálásan mosolyog a szőke hajú nőre, aki elkészítette, vagyis valami olyasmit próbálok magamra ölteni.

- Raktam el neked egy termoszba is, nehogy elaludj az órán – kacag fel, mint egy kamaszlány.  Miután elfogyasztom a reggelim, egyből fürdőbe sietek, és emberi kinézetet varázsolok magamra. Utolsó simításként, gyűrűimet ujjaimra húzom, egy hosszú baglyos nyakláncot húzok át fejemen, Még egyszer átfésülöm ujjaimmal hajamat és rohanok az előszobába, de előtte beugrok a konyhába a kávés üvegemért és már nyomom is a lifthívó gombját. Idegesen dübörgök a lábammal, hátha ez gyorsítja a lift felérkezését.  Kicsapom magam előtt a lépcsőház ajtaját és gyors körbenézés után átszaladok az úton, majd beülök Calum kocsijába.

- Hajts – adom ki a parancsolt, mire ő lemondóan megrázza a fejét, hogy még egy ’ Jó reggelt Calum!’-os üdvözlést se kap. Nem mosolyog, de nevető ráncai megjelennek, szeme környékén innét tudom, hogy élvezi, hogy idegesen dobolok. Félek, hogy elkésünk, sose szokásom késni. 

- Hogy állsz a tanulással? – beszélgetést kezdeményezek kettőnk között. Meguntam a rádiót, vagy az út tanulmányozását, már annyiszor jártam erre, hogy bekötözött szemmel is eltalálnék az iskolába.

- Jól, vagy valami olyasmi – teszi hozzá kicsit később. Nem is érdekli, hogy én, mivel úgyis tudja a választ. Túlságosan is jól ismer már.

- És a zenekar? – folytatom a kérdezősködést.

- Jól, most hétvégén lesz egy próbánk eljöhetnétek Lydia-val – egy pillanatra rám pillant, majd újra az utat pásztázza.  Szomorúan lebiggyesztem a számát. – Miért nem jó?

- Anyámnál leszek. De ígérem, a következőn ott leszek – mondom és kiszállok a járgányból. Lépteimet szaporázom, hogy fel tudjam venni Calum tempóját.  Lihegve esek be a terembe, ahol már szinte mindenki helyet foglalt. Van, aki rossz helyen.

- Anabella – trillázom nevét állkedvességgel. – A helyemen ülsz – közlöm vele még mindig mosolyogva.

- Jaj, de csajszi, nem mindegy hol ülsz? – nevet, miközben hátradobja haját és csábosan Calumra nézz. – Tudod, már nem alsóban vagyunk, ahol mindenkinek meghatározott helye van – nézz rám, s szemével arra utalj, hagyjam ezt és üljek valahova máshova, ezért sóhajtva leülök Kevin mellé – ő nem más, mint Anabella másik kiszemeltje, de nem tudok olyan fiút mondani az osztályban, aki nem tetszik neki, vagy már nem járt vele.

- Szia – súgja nekem oda, miközben a tanár leírja a hiányzókat.

- Szia – mosolygok rá. Előveszem a füzetem és szorgosan jegyzetelem, ami a táblára van írva. Sokszor elkalandozik az óráról a figyelmem, mert Kevin mindig valamit ír a füzetembe, vagy a padra rajzol. Nagyon szépen tud rajzolni, elvonja a figyelmem, ahogy minden vonalat a megfelelő helyre húz és van, hogy kicsit erősebben nyomja rá a ceruzát a padra, van, hogy vékonyabb vonalakkal folytatja a női alakot. Mire befejezi, felismerem magam benne, ahogy szív alakú arcomat körbe öleli hullámos hajam, ajkaim kis mosolyra kunkorodnak fel, még a szeplőim is a megfelelő helyen vannak.

- Tetszik?

- Nagyon - válaszolom, de kicsit hangosabban, mert a csengő beleszól. Elpakolok, s mielőtt elmennék, egy másik órára lefényképezem a rajzot. Az ajtóban Calum vár, meggyötört feje arról árulkodik, hogy már most elege van Anabella-ból.

- Így jár az, aki az iskola egyik leghelyesebb pasija – röhögve bele bokszolok a vállába, mire ő megjátszva magát felszisszen.

- Neked láthatóan jobban telt a történelem órád, mint nekem. Állandóan vigyorogtál és valamit pusmogtál Kevinnel – kacsint rám.

- Ajaj, csak nem féltékeny vagy, Calum Hood?  - húzom az agyát. – Félsz, hogy lecserélek?

- Mindennap – mondja halál komolyan, de szája meg-megrándul, innen tudom, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Szeretem, hogy ilyen jól el tudunk viccelődni, de még mindig megdöbbenek, hogy ő velem barátkozik. Amikor nyugodtan oda mehetne a csapattársaihoz, vagy épp a szőke hajzuhatagok is ellephetnék, s az égbe magasztalnák, hogy ő milyen tökéletes. Az iskolamenő rétegével barátkozhatna, ő is lehetne ezeknek a csoportok tagja.  Ez most úgy hangzik, mintha én nem lennék menő, hanem egy kis szürke kisegér. Nem mondom, hogy nem vagyok az, mert mindenki tudja a nevem. Az iskola egyik legaktívabb tagja vagyok, nekem köszönhető az iskola Tavasz Köszöntő Bál-ja. Ilyen rendezvények szervezésénél mindig az én nevem jut eszükbe a tanároknak, nem bánom, mivel nagyon szívesen elvégzem a munkát, még úgy is, hogy most a legtöbb tanulni valóm van.

Egyedül sétálok az Ethon Collage-hoz, mert Cal-nak edzése van, így nem tud elkíséri. Külön francia órám lesz Mrs. Lockward-al. Az óra öt percen belül kezdődik, s én még az út felét tettem meg az imént. Gyorsan szedem a lábaimat, szinte futok, hogy időben odaérjek, de még így is kések két percet. Mrs. Lockward már a teremben vár engem, szokás szerint az asztal sarkán ül, vékony lábait pedig egymásra pakolja és épp egy franciakönyvet tart a kezében, amiben szituációk vannak, amik a vizsgára készítenek fel.

- Elnézést a késésért – lihegem, majd helyet foglalok a szokásos helyemen és kávémat az asztal másik végébe űzöm, nehogy fellökjem – a forróital az oka, hogy késtem.

- Semmi baj Lotte, a párod még úgy se érkezett meg – válaszol és elém rakja a tankönyvet. – Nem hiszem, hogy ismered, ide jár az egyik tanítványom, s mivel ő neki is szükséges a gyakorlás, gondoltam összevonlak titeket – meséli könnyedén. Nem is zavar, már többször volt ilyen, hogy egy ismeretlennel voltam együtt.

- Bocsánat a késésért Mrs. Lockward, csak a történelem óra elhúzódott – magyarázza a fiú, aki az imént esett be. Ismerős szőke haja van, s gyönyörű kék szeme. Szája megvonaglik, miközben kiejti a tantárgyat. Olyan érzésem van, mintha találkoztam volna vele, ekkor döbbenek rá, hogy ő Luke. Az a Luke, akivel a szilvesztert töltöttem.

- Luke – szökik ki a számon, kérdésnek szánom, mégis kijelentésnek hangzik, mintha száz százalékig biztos lennék benne, hogy ő az.  De hisz az vagyok! Bárhol felismerném, azon a napon minden momentum beleégett az agyamba, ha akarnám, se tudnám elfelejteni.

- Lotte – mondja ki a nevem, miközben felém közelít, szemével erősen fókuszál, hogy biztos legyen benne, hogy a jó lány nevét mondja. Emlékszik a nevemre, vagy pedig nagyon jól tippel, remélem az első.  – Szia – köszön és leül mellém. Kávémat áthúzom saját térfelemre, hogy ne legyen neki útba.

- Ha már ismeritek egymást, akkor átugorhatjuk a bemutatkozást, remek. Na, akkor lássuk a következő feladatot – csapja össze mind a két kezét a fiatal tanárnő, s lelkesen osztogatja a témákat, amiket el kell játszanunk. Először szomszédok vagyunk, s kölcsön kell kérnem tőle valamit, másodjára ő kér tőlem útbaigazítást, harmadjára egy párt játszunk, akik megbeszélik a karácsonyi ünnepeket, hogyan töltsék el közösen. Aztán írásbeli feladatokat oldunk meg, végül egy rakat írásbeli házit kapunk fel következő órára.

Luke egész órán figyelt, kutató pillantásai elől nem tudtam elbújni, vagy éppen úgy tenni, hogy nem veszem észre.  Hangosan dobogó szívemet próbáltam lassítani, miközben a teremből haladok ki. Az épület folyosója üresen kongott, de ha zsúfolásig tele lenne, akkor se hallanák mást, mint a fülemben dobogó vért, amit Luke közelsége és emlékei okoznak.

- Hé, Lotte – kap a kezem után Luke, s magával szemben fordít. – Tényleg te vagy az? – zavart mosoly csúszik ki az arcára. Ekkora hülyeséget kérdezni, Nem, nem én vagyok, csak egy hasonmása, vágnám rá csípőből.

- Igen. Én vagyok - erősítem meg benne, hogy én ugyanaz a személy vagyok, akivel együtt töltötte a szilveszter estét.  Táskám csúszik le a jobb vállamról, de nem tudom megigazítani, mert egyik kezemben a poharam van, míg másik karomat ő tartja szorosan. Végül kiszakítom vasmarkából kezemet és megigazítom a táskám. Kezeimet magam előtt összefonom, ez egy fajtavédekező mechanizmus. – Bocs, de sietek. Szia – rövidre fogott búcsúzkodásom után sarkon fordulok és a kijárat felé indulok.

Megfutamodok, akárcsak egy gyáva nyúl. Az is vagyok, ha az óriási hibámmal kell szembe néznem, akinek irigylésre méltó kék szeme van, amitől az ember lányának a térdei remegni kezdene. A gyomra liftezni, míg a légzését próbálja szabályozni, miközben szíve olyan gyorsan vágtázz, akárcsak egy vadló a pusztán. Agyam kikapcsol, elfelejtem, hogyan kell beszélni. A torkomban akadnak a hangok, nem megy tovább.  Nincs más megoldás, mint hátat fordítani és elrohanni a problémák elől, ahogy mindig is csináltam.

Otthon a szobámba zárkózva töprengek, hogy vajon mit kellett volna mondanom. Vagy hagynom kellett volna, hogy ő beszéljen? S ő vajon mit mondott volna? Azt sose tudom meg. Igen, ezt most elszúrtam, akárcsak életem többi mérföldkőét is.

- Hé, édesem nem akarsz velünk vacsorázni? – kopog be az ajtómon Lana. Hangja vágyakozó, szeretné, ha végre úgy töltenék velük kis időt, hogy nem tanulok. Feltápászkodok az ágyamról, és elkiabálom, hogy mindjárt megyek. Teljes alakos tükröm előtt megmérem magam, s rendbe hozom, hogy családom semmit se gyanítson.

A vacsora a szokásos hangulatban telik, mindenféléről beszélgetünk. S még jobb, hogy apa is itthon van, így ez tényleg egy rendes családi étkezés.

- És Lotte, hogy is állsz a fiúkkal? Calum-nak hívják a barátodat, igaz? – érdeklődik kedvesen a szőke hajú nő, aki velem szemben ül. Az éppen kortyolt narancslét félre nyelem, amitől köhögő roham jön rám, még a szemem is könnybe lábat, de miután abba marad, kénytelen leszek rá válaszolni.

- Cal csak a legjobb barátom. Csak a barátom – tisztázom a helyzetet. – Nincs udvarlóm, s nem is lesz a közeljövőben a tanulásra kell összpontosítanom.

- Helyes – ért egyet apa velem. Belőle, az aggódó apa beszél, aki nem akarja, hogy a kislányának bármi baja essen. Netalántán összetörjön a kicsike szíve. Nem mondhatom meg neki, hogy lefeküdtem egy totál ismeretlen pasival szilveszter este, amikor megpattantam az ő céges bulijából, mert abba belehalna, s sose bocsátana meg nekem.

- Jaj, édesem Lotte felnőtt nő, igazán lehetne már barátja. 

PROLÓGUS

Lotte Rosenberg

Minden egy szilveszter estével kezdődött. Magányosan lézengtem a városban. Mivel semmi programom nem adódott, elmentem apuval egy koktél partira a fejesekkel, de azt egy idő után meguntam. Untam a bájcsevejt, a folytonos mosolygást és a megjátszott érdeklődés. Ezért felkaptam magamra fekete szövetkabátomat és sietősen távoztam az épületből.

Beléptem egy bárba, amit az utca elejéről hallottam, hogy onnan szól a zene. Azonnal megváltam kabátomtól és a pulthoz mentem, ahol kikértem az italomat. Helyet foglaltam a bárszéknél és vártam,hogy oda jöjjön. A kezdetektől fogva éreztem magamon a tekintetét, ahogy végig követte mozdulatsoromat.

Igaz, hogy szilveszterkor mindenki talál magának pár, az is, akinek nem jött össze a ranidja. Mindenki boldog lehet ezen az estén. Ez az új évi varázs. De nem tart tovább, mint pár perc, utána minden tovaszáll. A normális emberek ilyenkor rájönnek, hogy „Úristen egy idegennel smároltam!” Akinek ez nem fontos, magával rángatja, és az este tudjuk, hogyan végződik.

De én valahogy a kettő közé estem a tudatalattim kiáltott, hogy álljak le, de a testi vágyam erősebnek bizonyult.  Mégis másnap reggel önmagamat marcangoltam az ágy szélén ülve. Miközben felöltöztem és kisurrantam a hotel szobából. De még az után se tudtam abba hagyni, velem volt mindenhol. Miközben haza botorkáltam, a Nap még csak nem rég kelt fel, az utcák tele voltak a tegnap esti konfetti, dudák és műanyag üvegek maradványaival.  Nehezen, de kiigazodtam a város e részén, több mint féléve New York-ban lakom, de még mindig van olyan rész, ahol nem jártam.

Szégyenkezve surrantam be a házba, nehogy fölébresszem apát – ha egyáltalán még itthon van és nem ment el dolgozni. Öcsém egyik osztálytársánál töltötte az estét, így nem aggódtam miatta, hogy meglát. Fürdőbe igyekeztem, ahol megszabadultam a tegnapi esti ruháimtól és beálltam a tus alá. Lemosva tegnap este történteket, de ahányszor ajkamhoz értem, újra éreztem finom, puha ajkait rajta, vagy, ahogy piercingje számhoz ér..